Utleírásom első része a Toronto - Stockholm Café-ban:
http://www.transycan.net/cafe/index.php?contentid=3934
és a befejező rész:
http://www.transycan.net/cafe/index.php?topgroupid=1&groupid=1&subgroupid=&contentid=3954
Hogyan is juthat eszébe valakinek Kínába utazni? Miért annyira messzire és miért pont oda?
Ami az idegen országokba való utazást illeti, nagyon sok rokonom és ismerősöm van, akik szerint nem érdemes utazni. Hisz mindenütt csak házak vannak meg emberek és a fű mindenütt egyformán zöld. Ezek engem teljesen hülyének tartanak. (Nemcsak ők és nemcsak ezért, de az más lapra tartozik J) Nem foglalkozom velük, hisz azt mondta a Mester, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess”.
Miért éppen Kína? Sokan a „sárga veszedelem”-től rettegnek, hisz a világon minden 4. ember kínai. Mások az országot a nagy mennyiségű, silány minőségű és olcsó termékeket előállító, igénytelen emberek hazájának tartják. Van, aki tudja, hogy több, mint egy évtizede az ország kétszámjegyű éves gazdasági növekedést produkál és ebben az évben Németországot lekörözve a világ negyedik gazdasági nagyhatalma lett. Van olyan is, aki egy 5000 éves kultúra bölcsőjét látja ott, amely olyan találmányokat adott a világnak, mint a selyem vagy a puskapor. (A puskaport ott nem emberölésre és háborúra használták, hanem bulizni, tűzijátékokra.)
Nekem még egyetemista koromban adta a kezembe a szüleim egyik jó barátja Lin Yutang: „A bölcs mosoly”[1] című könyvét, hogy naponta olvassak belőle egy oldalt, gondolkozzak el rajta és cselekedjek a tanításai szerint. Ekkor nyugodt és boldog életem lesz. Nem hallgattam reá, az egész könyvet néhány nap alatt felfaltam és azóta egyik álmom volt, hogy Kínába utazhassak.
Később jógáztam, majd utána prana nadi-sokkal is kapcsolatba kerültem, így egy második távoli utazási álmom is lett: el akartam jutni Tibetbe és Lhasszában megnézni a Potala palotát. Az évek teltek és az élet ment tovább. Az embernek mindig vannak álmai, amelyeknek a megvalósítását halasztgatja, aztán egyszer már túl késő lesz.
Nem hiába van az idén az arany disznó éve a kínai holdnaptár szerint. Nekem is disznó szerencsém volt. Egy februári estén Kolozsváron találkoztam az őrangyalommal és az Angel nevű kocsmában (véletlen egyezés?) megivott velem néhány pohár forralt bort. Sokmindenről beszélgettünk, a Kínába való utazási álmaimról is. Miért nem teszek semmit, hogy megvalósítsam az álmom, kérdezte. Nem tudtam logikus kibúvó választ adni a kérdésre és így megszületett az elhatározás.
Hogyan is vágjak neki az útnak? Egyedül, hátizsákkal nagyon sok helyen megfordultam Európában és Amerikában, sokszor láttak vendégül közeli meg távoli rokonaim, barátaim és ismerőseim, de aludtam motelekben, sátorban, háztetőkön, bokrok tövében és hidak alatt is. Azonban Tallintól Istanbulig és Moszkvától New Orleansig majdnem mindig tudtam az emberekkel angolul vagy németül értekezni. Hallomásból úgy értesültem, hogy Kínában nem beszélnek az emberek angolul, így nem mertem egyedül nekivágni az útnak.
A társasutazásnak a viszonylagos biztonság mellett viszont kimondott hátrányai lehetnek. Emlékszem, Párizsban egy teljes napot, nyitástól zárásig a Louvre-ban töltöttem. Nem kellett sehova sietni, mert a sátram várt a Bois de Boulogne-ban. Azt hiszem, egy teljes nap alatt a Louvre 1/3-át ha sikerült megnéznem. Közben láttam a társasutazások résztvevőit, akik leszálltak a buszról, volt egy fél-maximum 1 órájuk, hogy megnézzék a Milói Vénuszt meg Mona Lisa mosolyát és máris rohantak tovább. Egy társasutazáson az ember semmit nem tud rendesen megnézni és átélni, mindenből csak egy kóstolót kap. Mindemellett pedig ilyenkor nem az ember választja az útitársait akikkel több napot/hetet kénytelen-kelletlen el kell tölteni. Nem mertem egyedül fejest ugrani az ismeretlenbe, minden hátránya és veszélye mellett a szervezett társasutazást választottam.
Előbb Kolozsváron mentem el személyesen egy utazási irodába, majd az Interneten utánanéztem több magyarországi és romániai tour-operator ajánlatának. Marosvásárhelyen is bementem több utazási irodába, de nem kaptam kielégítő választ és megfelelő ajánlatot. Telefonszámomat és e-mail címemet is meghagytam nekik. Azóta sem kerestek fel. Maradt továbbra is az Internetes keresés. E-maileket küldtem azoknak az utazási irodáknak, amelyek kínai utjaik részeként Tibetet is ajánlották. A legelső válaszolónak (egy nagyváradi cégnek) az ajánlatát fogadtam el, mert közben kezdett sürgetni az idő.
Utánanéztem az iparkamara honlapján, hogy létezik-e a cég, a levelükben megadott bankszámlaszámra elküldtem a pénzt és egyre izgatottabban vártam a fejleményeket. Mindig válaszoltak a leveleimre, de mindig utolsó pillanatban. Amikor eljött a vízumszerzés ideje, egy bukaresti cég címét kaptam meg, oda kellett futárszolgálattal elküldjem az útlevelem. Aztán két hétig nem történt semmi.
Csak egyszer kaptam levelet, hogy a kitűzött indulási időpontot egy nappal előrehozták és 11 órát kell Istanbulban várni a pekingi járatra. Az indulási dátum előtt két nappal telefonon érdeklődtem és azt mondták, minden OK, mailben küldik a részleteket. Kiderült, hogy a kirándulást az a bukaresti cég szervezi, amelyiknek az útlevelet küldtem, a nagyváradiak csak közvetítő alvállalkozók voltak. A Google-be beütöttem a bukaresti cég nevét és az eredmény láttán megfagyott az ereimben a vér. Nagyon sok fórum gyalázta a céget, rosszul szervezett útjai, a lefoglalt koszos szállodák és a teljesen felkészületlen idegenvezetők miatt.
Eléggé a torkomban dobogott a szívem, amikor augusztus 13.-án este felültem a vonatra, hogy elkezdjem a Marosvásárhely – Déda – Bukarest – Istanbul – Peking – Xi’an – Lhassza – Chengdu – Leshan – Chengdu – Hong Kong – Macao - Hong Kong – Shanghai – Peking - Istanbul – Bukarest – Segesvár – Marosvásárhely utat.
Bukarest – Istanbul, az első nap
Másnap reggel Bukarestben leszálltam a hálókocsiból, a Victoria téren megreggeliztem egy nagyon kedves régi tanítványommal, aki még taxit is hívott nekem és kimentem az Otopeni repülőtérre, ahol a megbeszélt helyen és időpontban senkit nem találtam. Szerencsére csak a balkáni pontosságról volt szó, egyszerre megjelent az idegenvezető meg az utazási iroda képviselője, kiosztották az útleveleket meg a repülőjegyeket és egy-egy narancssárga, sapkát, hogy az utasok bárhol felismerhessék egymást.
És kezdetét vette a gyönyörű, felejthetetlen utazás. (Később Lhasszában, útban a világ teteje felé, az idegenvezetőnk megjegyezte, hogy valaki nagyon nagy szerencsét hoz az egész csoportra, hisz 2 hétig egyetlen csepp eső sem esett ránk, minden kitűzött objektumot meg tudtunk látogatni és a szállodák meg az utazások a legtökéletesebb rendben voltak. Hiába, nem ismert ;-))
Az első kellemes meglepetés Istanbulban ért: a török légitársaság, a Türk Hava Yollari teljesen térítésmentesen egy 4 csillagos szállodát bocsátott rendelkezésünkre, hogy ne ácsorogjunk 11 órát hiába a reptéren a bukaresti és pekingi járatai között, hanem tudjunk tisztálkodni és pihenni. A reptérről busszal bevittek a városba a szállodához, majd este vissza is szállítottak Zuhanyzás után nem aludni mentem, hanem a Kék mecsetbe[2], majd befizettem egy buszos városnézésre.
(Ebben a helyzetben is szerencsém volt, hiszen már nagyon sokszor kallódtak el a csomagjaim repülőútjaim során, így tapasztalataim alapján, útitársaimmal ellentétben a kézipoggyászomban volt váltás-ruhám és fehérneműm.)
Este felültünk a repülőre és Pekingbe repültünk. Istanbul azonos időzónában van Bukaresttel, éjjel 11-kor szálltunk fel és helyi idő szerint (Bukarest + 5óra) másnap délután fél 2-kor landoltunk Pekingben. A repülőn este bewhiskyztem sörrel, úgyhogy aránylag jól tudtam aludni.
Hova is jutottam? Az Interneten mindenki utánanézhet a legfontosabb adatoknak:
Hivatalos név: Kínai Népköztársaság
Államforma: népköztársaság
Terület: 9 608 378 km2˛
Népessége: 1,3 milliárd fő, a Föld legnépesebb országa.
Népsűrűség: 135,3 fő/km2˛
Vallások: konfucionista, buddhista, taoista, iszlámista, katolikus, protestáns
Etnikai megoszlás: kínai (94%), egyéb (6%)
Közigazgatási beosztás: 22 tartomány (seng), 5 autonóm terület (ticsü), 3 városi körzet (sih), 2 különleges közigazgatási terület (Hong Kong, Macao).
Főváros: Peking
Hivatalos nyelv: mandarin kínai; beszélt nyelv: angol
Hivatalos pénz: 1 jüan = 100 fen
A helyszínen az ember ennél többet és mást (is) tapasztal. Egy kínai csak úgy lehet párttag, ha nyilatkozatot tesz le, hogy ateista. A vallás csak megtűrt dolog, főleg az etnikai kissebbségek számára elfogadott, a lakosság túlnyomó kitevő han-ok számára kevésbé.
Kínában nagyon kevesen beszélnek angolul (szinte senki). Csak a “Hello!”, a “Come in, look around and buy something.” és “It’s very cheap.” ismertek szélesebb körben.
Hong Kong 1997-es visszacsatolása óta működik az egy ország, két rendszer elv. Hong Kong (és 1999 óta Macao) megtarthatta a demokráciát, a szólásszabadságot, az angol (Macaoban portugál) és kantoni hivatalos nyelveit, valamint a saját pénzét. Hong Kongban a kocsik az út bal oldalán járnak és a kormány az anyósülés előtt van.
A kínai pénz neve renminbi (szó szerinti jelentése: "népi pénz") és a makaói pataca, valamint a hongkongi dollár mellett a Kínai Népköztársaság hivatalos pénzneme. Kintjártamkor 1 EUR = 10 RMB volt az árfolyam, könnyen lehetett számolni.
Habár az ország több ezer km széles és több időzónát lefed, mint az USA vagy Oroszország, egy központi rendelet alapján egységes időzóna van az egész országba (Románia + 5 óra).
A többségi lakosság nem kínainak nevezi magát, hanem lakóhelye szerint pekinginek, shanghainak, stb és arra büszke.
Peking – a főváros
A fővárosnak két neve is ismert. Akik észak felől közelítették meg először és a mandarin nyelvjárást beszélőket hallották róla beszélni, a Beijing nevet közvetítették Európába. A délről érkezők a kantoni nyelvjárás Peking kifejezését közvetítették haza (főleg angolszász területre).
A legelső napon a reptéren a csomagjainkat nem a buszra, hanem egy kis furgonra kellett feltenni, amely egyenesen a szállodához vitte őket. A repülőtér épületének kijáratánál sok hölgy rohanta meg a csoportunkat, kirángatták a kezünkből a csomagjainkat és azon a 3-4 méteren az épület és a járda széle között elcipelték és halomba rakták. Először nagyon elcsodálkoztam a kínaiak szorgalmán és vendégszeretetén.
Aztán amikor ezért a megerőltető munkáért 5 US dollárt kértek, már csak a pofátlanságon csodálkoztam. Úgy döntöttem, hogy hat lépést megtenni egy 15 kg-os csomaggal 10 másodperc alatt nem ér annyit, tehát adtam 1 USD és 2 RON-t (azért több apró volt nálam) és elkergettem őket. Volt olyan útitársam, aki felháborodva ordított, de rendesen fizetett. Aki Kínában jár: vigyázat a „hordárokra”!
A busz nem a szállodához vitt, hanem egyből mélyvízbe ugrottunk, a Nyári palota bejárati kapuja magas küszöbének átlépésével megkezdtük a látogatási programot. (Minden templom és palota bejáratánál a küszöb jó 20-25 cm magas. Az ilyen helyekre emelkedett lélekkel kell belépni, és ha az ember ilyen nagyot lép, a teste megemeli a lelkét is.)
A régóta elkezdett palotát az utolsó császár nagynénje építette ki és fejezte be a hadseregtől elsikkasztott pénzzel. A seregnek még puskapora sem volt, így a világ 5. legnagyobb flottájával rendelkező japán a világ legnagyobb hadiflottáját, a kínait, teljes mértékben elsüllyesztette az 1890-es években egy háború alkalmával.
A nagynéni az unokaöccsét, a császárt 11 évig tartotta egy szobába bezárva, ő uralkodott helyette. Szegény unokaöcs még a feleségeit és ágyasait sem láthatta, csak évente egyszer. A hetedik holdhónap hetedik napja, a szerelmesek napja annyira szent ünnep, hogy ilyenkor még a gonosz nagynéni is engedékeny volt, unokaöccse láthatta szeretett feleségeit. (A 7-es szám a kínaiaknál a nőiességet szimbolizálja.) A hetedik holdhónap hetedik napja az idén a nyugati naptárak szerint augusztus 19-re esett. Olyan számukra, mint az amerikaiaknak a valentine’s day, csak sokkal régebbi és szentebb ünnep.
A császár sohasem szabadult, néhány órával hamarabb halt meg nagynénjénél, nem tudni, milyen ok miatt…
A helyi idegenvezetőnk azért egy picit mégis hálás volt a gonosz nagynéninek, hiszen neki köszönheti, hogy megmutathatja a turistáknak a befejezett palotát és elmondhatja a legendákat, tehát van egy elég jó munkahelye. (Minden meglátogatott városban kaptunk egy angolul beszélő helyi idegenvezetőt, a bukaresti idegenvezetőnk meg tolmácsolt. Néha nagyon jól szórakoztam, de nem szóltam közbe.[3])
A nyári palota mellett egy nagy tó helyezkedik el (tulajdonképpen a palota kertjének része). A palotával szemközt, a tó másik partján egy gyönyörű domb (hegy) emelkedik, amelyet a császár délutáni elalvása előtt a kertben heverészve nézegetett. A dombból eredő forrás vize táplálta régen a tavat. Ma a tavat mesterségesen töltik fel, a domb forrásvizét a magasrangú pártvezetők számára lepalackozzák.
Már első napon feltűnt és később is különösnek hatott a nagyvárosokban a ragyogó tisztaság. Lépten-nyomon nagy nylonzsákokat cipelő emberekbe, „élő kukák”-ba lehet botlani, akik lesik az embert és kiveszik a kezéből a cigarettacsikket, PET-palackot és egyéb szemetet. Mindenütt sepregetnek.
Ugyanakkor a pekingi központi állomás mellett, közel a szállodánkhoz láttam tízes évei derekán járó lányt anyagcsere folyamatait végezni a nyílt utcán...
A nyári palotától egy vendéglőbe szállítottak, ahol az ünnepélyes fogadó díszvacsora keretében pekingi kacsát (is) szolgáltak fel. A szakács egy sült kacsát a szemünk láttára 120 szeletkére vágott fel pillanatok alatt.
Az éttermekben az asztalok közepén egy hatalmas forgatható üvegtál található, arra tesznek ki minden ennivalót. Mindenkinek van egy üres tányérja és egy leveses tálja, amibe azt vesz a forgó tálról, amit kíván. A helybéliek számára ez alkalom a szocializáció számára, ha hazánk fiaival kell egy asztalnál ülni, akkor az undort képes kiváltani. Leshan kivételével (egy szechuáni alig 1 millió lakosú kisváros) mindenütt kaptunk kést – villát, nem volt kötelező pálcikát használni.
Útközben megtapasztaltuk a hatalmas autóforgalmat és a forgalmi dugókat. Pekingben 1,3 millió gépkocsi szennyezi a levegőt és akadályozza egymást a haladásban. A jövő évi olimpiára készülve, a szennyezés csökkentési kísérleteként ottlétünk alatt 4 napra bevezették az általunk már ismert páros/páratlan rendszámú autók rendszerét. De nem hetente, hanem naponta váltottak az autók. Az esti TV híradókban pedig a nép vezetőinek határtalan hozzáértését és éleselméjűségét dicsérték az ötletért, amelynek folyományaként csökkent a szennyezés és a forgalom.
Ugyancsak ekkor láttuk először a buszból azt, amit eddig csak hallomásból tudtunk: óriási sebességgel és hangyaszorgalommal építkeznek a nagyvárosokban. Egyik napról a másikra felhőkarcolók nőnek ki a földből és autópályákat adnak át. Sok helyen olyan gyorsan eltűntek a nyomornegyedek, hogy egy-egy kis szigetnyi maradványukat műemlékké és védetté kellett nyilvánítani a „régi” korok állapotának bizonyítékául.
Az esti buszozás egy másik meglepetést is hozott: esténként a háziasszonyok lemennek a tömbházak elé és együtt tornásznak! A dolog teljesen önkéntes, mégis mindenki résztvesz rajta.
Vacsora után végre szállodába vittek, megkaptuk a csomagjainkat, ágyba estünk és szinte meg is volt oldva az időzóna-átállás. Induláskor semmit nem tudtam az útitársaimról, de sajnáltam a lóvét a single-supplementre, így kíváncsian vártam, ki lesz a szobatársam. Úgy hozta a sors, hogy ő is marosvásárhelyi volt. Pszichológus és keletbarát. Jól kijöttünk. Sok konyakot és sört ittunk, jövőre talán együtt megyünk Indiába, aztán a Húsvét szigetekre J
A második reggelen elkezdődött egy meglepetés- és marketing sorozat. Az előre meghirdetett programon kívül szinte minden városban elvittek egy speciális helyi jellegű gyárba vagy manufaktúrába, ahol először bámészkodhattunk, fényképezhettünk, majd elkölthettük a pénzünket. Még szerencse, hogy nem vagyok egy bevásárló alkat.
Aznap reggel a turisztikai program kezdete előtt elmentünk egy jáde gyárba és menetközben a buszon meghallgattuk a kínaiak kedvenc kövének történetét. Szerintük ez az egyetlen kőzet a természetben, amely képes a szerves anyaggal reakcióba lépni és a színét változtatni, mutatva az élőlény egészségi állapotát. Én azt hittem, hogy a jáde zöld színű, de megtudtam, hogy minél fehérebb, annál drágább. Teljesen fehér jáde ékszere régen csak a császárnak lehetett. Ma fehér jáde-je a gazdag üzletembereknek van, akik a kínai társadalom 5 kasztja közül a legutolsóban (a legalacsonyabb) helyezkednek el, és mindenki lenézi őket.
Születésekor minden kínai gyermek kap egy jádéből készült amulettet, amely a születési évének a holdnaptári állatjegyét ábrázolja, és ezt az amulettet egész életében a nyakában kell hordania.
Az idegenvezetőnk elmesélte, hogy a férjhezment lányok esküvőjük után egy évvel, az évfordulón látogathatják meg először a szüleiket. Az édesanyák nem kérdeznek rá hogylétükre, csak szótlanul kézbeveszik az amulettet. Ha a színe sötét, feketés, akkor a házasság nem igazán működik, a fiatalasszony boldogtalan.
Ugyanakkor a gyárban (mint később a többiekben is) megtanítottak az üveg- vagy műanyag hamisítványok megkülönböztetésére az igazi jáde-től.
A jáde feldolgozó üzem után a császárok temetkezési útja következett, majd a Ming dinasztia sírjai. A hosszú utat, amelyen a császárt utolsó útjára vitték mindkét szélén valós és képzeletbeli állatok, valamint hivatalnokok és katonák hatalmas kőszobrai övezik.
A Ming sírok elhelyezése betartja a feng shui előírásait. A háttérben helyezkednek el a hegyek, a sírok előtt pedig a folyó. Egy bizottság évekig kereste a helyszínt, amíg megtalálta a megfelelőt, ahol tökéletes a harmónia az uralkodók végső nyughelye számára. Az első Ming császár sírjának a dombját még nem tárták fel, idegenvezetőnk állítása szerint csapdák vannak felállítva, amelyek a sírt megzavaró idegent megölik, mint a filmeken. A későbbi, kevésbé fontos császárok sírjait nem tekintettük meg, egyikbe sem mentünk le, állítólag a kulturális forradalom idején a sírokat feldúlták, a dísztárgyakat és kincseket kalapáccsal szétverték.
A fő sír bejárata előtt van egy pavilon, mellette fák. Az egyik fa alatt találkoztam először egy olyan táblával, amely megdöbbentett. Később megszoktam őket. A táblákon általában Mao vezér (commander Mao, a szószerinti felirat) fehér-fekete fényképei láthatók, amelyeket mindig az illető objektumnál készítettek. A kérdéses táblán a fénykép alatt azt írta, hogy „Mao elvtárs 1959-ben itt járt, e fa árnyékában megpihent és újságot olvasott.”
A második pekingi nap délelőttjének vége és dele volt a Nagy Kínai fal meglátogatásának szentelve. Pekingtől 50-60 km-nyire, egy folyó két partján néhány km-t restauráltak a falból a turisták számára. Más helyeken a fal az enyészetre van hagyva, sőt az Interneten azt olvastam, hogy helyenként átjárókat robbantanak benne a kamionforgalom számára.
Az említett folyó két partján elég meredek dombok törnek felfelé, azoknak a gerincét követi a fal. Az egyik oldalon elkezdtük a lépcsők megmászását. A 2286 lépcsőfokról és a fáradtságtól összeesett turistákról, akiknek a testén át kell lépni, sms-ben nagyon sok barátomnak már a helyszínről írtam. A lépcsőfokok 2-2,5-ször olyan magasak, mint amilyeneket mi megszoktunk, nagyon nagyokat kell lépni.
A fal tövében 4 EUR ellenében készítenek az emberről egy fényképet, számítógéppel a fejét rámontírozzák egy, a falat ábrázoló fényképre és adnak egy diplomát arról, hogy tulajdonosa egy hős, megmászta az összes lépcsőfokot. A valóságban nagyon kevesen bírnak felmászni a csúcsig.
Lefelé jönni sokkal nehezebb volt, még hosszú ideig fájtak a lábszáraim. Amikor leértem, megnéztem a fal mellett a lovak istenének a templomát és ittam egy sört.
A faltól az elgyötört lábú turistákat meglepetésszerűen elvitték egy természetgyógyász központba, ahol egy kis zsebpénzért a tanoncok talpmasszázzsal hozták rendbe az elcsigázott testeket. Közben egy doktor bácsi a kínai természetgyógyászatról mesélt, majd egy csokornyi kollegája megszállta a termet és aki akarta, azt megvizsgálták (csak nyelvet kellett nyújtani, majd hosszan fogták a páciensek pulzusát és közben meséltek) és felállítottak róla egy diagnózist. Ott én is bevásároltam.
Csak a talpmasszázs után vittek estebédelni. Habár a kirándulás félpanziós ellátásúnak volt meghirdetve, esténként általában olyan későn ebédeltünk, hogy a vacsorát nyugodt szívvel ki lehetett hagyni. Az ebéd mindig finom volt, de nekem kevés. Ebéd közben az ember annyi jázmin teát ihat, amennyit csak akar. A levest mindig az étkezés végén fogyasztják, öblítőnek.
A reggelivel nem volt mindig ilyen szerencsém. Már a legelső reggelen a saláták nagyon rosszul sikerültek a pekingieknek. A sokféle szójaszósz közül az egyiknek az ízét igazán nem tartom kellemesnek. Pedig olyan szépen nézett ki a saláta a svédasztalon! A tofut is valami nagyon kellemetlen ízű szószba mártották. A második reggeltől tojást, sonkát, szója-virslit és bambuszrügyeket reggeliztem, mint a hülye külföldi turisták általában. Útitársaim a kávét hiányolták. Én azt szerencsére csak munkaidőben fogyasztok, úgyhogy nagyon jókat teáztam.
Este fakultatív program keretében egy akrobata színház előadásán vettek részt az érdeklődők. Most sem hiszem el, amit láttam. Megdöbbenésemről sok otthonmaradt barátomnak küldtem sms-t a helyszínről. Idegenvezetőnk büszkén mondta, hogy náluk nem állatokban alakítanak ki élelem és kínzás segítségével feltételes reflexeket, mint az oroszoknál. Náluk tudatos emberi lényeket képeznek ki a mutatványokra!
Az akrobaták 5 éves korukban kerülnek a kiképző iskolákba. Ott 7 év kemény kiképzést kapnak. Utána következik 5 év munka/karrier. Igaz, hogy minden akrobata világbajnokságot és olimpiát megnyernek, de utána, amikor felnőtté válnának és csontjuk törékeny lesz, mindennek vége. Nekünk nehéz felfognunk és elfogadnunk azt, hogy Kínában egy ember élete nem ér semmit. Ha ezt valaki el tudja fogadni és megérti, megvan a Távol-Kelet robbanásszerű fejlődésének a titka.
Utolsó napunkat Pekingben a Menny templomának meglátogatásával kezdtük. Minden évben egyszer a császár elvégzett egy többnapos, böjttel összekötött felkészítő szertartást, majd ebbe a templomba ment imádkozni, hogy a következő évben jó legyen a termés.
Ma a templom körüli hatalmas park nagyon népszerű a helybéli lakosság körében. Rengeteg csoportos foglalkozás van, amelyeken sokan vesznek részt, főleg nyugdíjasok. Lehet tanulni és gyakorolni tai-chi-t, különféle klasszikus- és modern táncokat, labdajátékokat, éneklést, kalligráfiát, rajzolást, stb. Az óriási munkaerő-felesleg miatt nagyon alacsony a nyugdíjkorhatár, kell valami reggeli/délelőtti foglalkozás nyugdíjasoknak. Élnek is a lehetőséggel, már reggel 6-6:30-kor ott tai-chi-znak a parkban, majd valamilyen foglalkozáson vagy társasjátékokon vesznek részt délig, majd hazamennek ebédelni.
A túlszaporodást szigorú születéskorlátozással próbálták megoldani. A régi modell 1 házaspár = 1 gyermek volt. Ha valakinek megszületett a második gyermeke, elég kemény pénzbüntetéseket kellett fizetni[4], de ahogyan ez történni szokott, rengeteg a kiskapu, büntetés kifizetése legtöbbször elkerülhető volt. A törvény betartása nagyobb városokban többé-kevésbé ellenőrizhető volt, de falun mindig sok gyermek született és születik mostanában is.
Ma már enyhítettek a törvény szigorán: ha két egyke a házaspár, lehet 2 gyermekük (igazolni kell, hogy egykék, majd engedélyt kell kérni). (Az idegenvezetőnk és felesége egykék, de a feleségének az édesanyja elvált, újra férjhez ment, második férjének is szült egy gyermeket, így lánya hivatalosan nem számít egykének, nem kap engedélyt második gyermek szülésére.)
Különben, amint már említettem, 2007-ben az arany disznó éve van a kínai holdnaptár szerint. Ilyen év csak 600 évben egyszer fordul elő. Amelyik gyermek az idén születik, szerencsés és gazdag lesz az életben. Nagyon sok család ezért az idénre tervezte be egykéjének megszülését. Minden korházban a szülészeti ágyak több hónapra előre le vannak foglalva, óriási a túlterheltség.
A következő látogatási célpont egy selyemgyár volt. Végigvezettek az egész technológiai folyamaton a hernyók etetésétől és szaporításától a selyempaplanok és ruhák elkészítéséig. Természetesen volt bemutató üzlet is, ahol lehetett szórni a pénzt (akinek volt mit és akarta is). A gyárban is alkudni lehetett az árura. Furcsa volt számomra az alkudozás még a boltokban is, ahol én azt hittem, a polcra tett árú melletti árcédulán feltüntetett összeg szent és sérthetetlen.
Én régen szegény begubózott lepkéket sajnáltam, most a puszta kézzel a forró vízben matató munkásnőket. Mindent kézzel csinálnak!
A selyemgubóból kivett bábból szépítőszer készül a nők számára. Ami ezután is visszamarad belőle, azt megsütik és a férfiak megeszik. Olyan sok lakója van az országnak és olyan szűkös az élelmiszer, hogy a kínaiak mindent elkészítenek és megesznek a patkányembriótól a csirkekörömig. (Élelmiszerboltokban a csirkemell és a csirkeláb ára azonos! Így nem érzik azt egyesek, hogy alacsonyabb életszínvonalon és rosszabbul élnek mint mások.)
Idegenvezetőnk állítása szerint Pekingben az átlagfizetések elérik a havi 350 EUR-t a hivatalos statisztika szerint, de a valóságban havi 250 EUR már jó fizetésnek számít. Amikor megláttuk a gombamód szaporodó és gyorsan épülő 25-30 emeletes tömbházakat és meghallottuk az ingatlanárakat, nem tudtuk elképzelni, hogy kicsoda és miből képes azokat a lakásokat megvásárolni. A gépkocsipark sem annyira elavult, mint gondolnánk.
A selyemgyárból a Tiananmen térre mentünk. Állítólag Mao Cetung idején egyszerre 1 millió ember gyűlt össze ott tapsolni. Ma ezt már nem lehet összehozni. A tér egyik oldalán van a Nagy Népgyűlés épülete, amelyiknek egyik szárnyában egyszerre 30 ezer ember tud állófogadáson résztvenni és pezsgőzni. A téren található Mao mauzóleuma a múmiájával és az állandó forradalomban elesett több tízmillió hős emlékműve. (A boxerzlázadástól kezdve minden háborújukat a forradalom részének tekintik.) A mauzóleumot a 2008-as olimpiára készülve felújítják, nem lehet meglátogatni.
A térről a Tiltott városba mentünk. A Tiltott városban több kilométer hosszú egyenes úton kell előrehaladni egyre újabb és újabb kapukon át. Mind újabb és újabb belső udvarok és pavilonok következnek, a palotaőrség, a hivatalnokok, az ágyasok, a testőrség udvarain és épületein keresztül a császár rezidenciájáig. 9999,5 szoba van az épületegyüttesben, a 9 a Menny, az 5 a császár szimbóluma a számmisztikában.
A hálópavilon alatt állítólag 40 valahány hálószoba van, még a testőrség sem tudta, hogy mikor melyikben tartózkodik éppen a császár, nehéz volt így merényletet tervezni ellene. Az ágyasok és feleségek is meztelenül kellett az épület előtt jelentkezzenek, kezükben a ruhájukkal, amit a testőrség átkutatott.
Ha valamelyik testőrtiszt meg akart nősülni és a császárnak megtetszett a menyasszony, a császár 2-3 évig ágyasként használta, csak utána adta vissza és engedélyezte az esküvőt.
Utazásunk alatt, Lhassza kivételével mindenütt megszervezték, hogy este a szállodai folyosóra kitett csomagjainkat összeszedték, kivitték a repülőtérre és be-checkolták. A csomagjainkat mindig csak a következő célváros repülőterének a luggage reclaim futószalagján láttuk viszont. Ez egyrészt kényelmes volt, másrészt újabb tanulságokkal szolgált.
A szolgáltatás csomagonként 0,5 EUR-ba került. A pénzt egy nylon-zacskóban gyűjtötték össze a buszon. Mindenki annyit kellett bedobjon, ahány csomagja volt. Bukarestben a 43 utas 39 csomaggal indult (volt a csoportban öttagú család is unokától nagypapáig). Csodák-csodájára a zacskóban csak 31-32*0,5 EUR gyűlt össze, a szálloda alkalmazottai viszont 41 csomagot találtak az ajtók előtt. A smecherek nem fizettek. A következő reptértől a pénzt névlistával és aláírás ellenében gyűjtötték.
Amikor Xi’an-ban kézhez kaptam a csomagomat, le volt törve róla a lakat és a zipzár egészen másképp volt behúzva, mint ahogy én szoktam. A mai napig nem vettem észre, hogy hiányzott-e valami. Az elvtársak biztosan csak kíváncsiak voltak. Ennyire veszélyes vagyok J
Xi’an (Hszián) – a régi birodalmi főváros
Hszianba, a második célvárosba nem éjszakai vonattal utaztunk az eredeti útiterv szerint, hanem repülőgéppel. Ennek csak örvendtünk, hisz kényelmesebb volt az út és nyertünk egy nyugodt éjszakát. Pekinggel ellentétben itt 4 csillagos szállodában (Xi’an szálló) laktunk.
Az már Pekingben feltűnt, hogy Kínában a magas épületekben az emeletek számolását rögtön a földszinten 1-essel kezdik, így, ami számunkra első emelet, az számukra már a második és így tovább. Náluk nem létezik a földszint fogalma. Ennek nagyon örültem, hisz gyermekkori emlékeim szerint nagyon nehezen értettem meg, hogy miért hívják a nagyok az első emelet földszintnek J
Érdekesség még, hogy a hsziáni szállodában nem volt 13. emelet. (Hiába, az szerencsétlen szám és a kínaiak nagyon hisznek a számmisztikában. Különben 13. sor ülés a török repülőgépen sem volt.)
Volt Internet is a szobában, meg tudtam írni néhány e-mailt. (Ingyenes Internet hozzáférés a reptéren is volt Pekingben, de a világhálót valószínűleg cenzúrázzák (több helyen olvastam erről), a gmail a reptéren egyáltalán nem is jött be, Xianban, a szállóban is csak néha és nehezen.) Az sms-forgalom sem az igazi. Az én üzeneteim általában célba értek, de a válaszokat ritkán kaptam meg.
A szállodában még a talpmasszázs árára is lehetett alkudni. Volt úszómedence ingyen, meg szauna pénzért (nem tudtam, hogy fizetni kell, ingyen szaunáztam éjjel fél 11-kor).
Hszian volt a kínai birodalom fővárosa (Chang-an néven), ez a város a selyem útjának kezdete. Területileg kicsi város, de 8 millió lakosa van. (Már a 13. században több, mint 1 millió lakosa volt. Ez volt a világon az első 1 millió fölötti lélekszámú város.) 50 egyetem működik itt, ez a harmadik egyetemi város Peking és Shanghai után.
A város egy száraz síkságon fekszik, nem terem ott rizs, csak gabona. Ezért az emberek sok makarónit esznek. Laskaevőknek csúfolják őket a többi kínaiak. Vallás szempontjából a nem-párttagok elég nagy hányada muzulmán. Hszian a kínai muszlimok központja.
A környék lakóinak furcsa szokása, hogy minden értéktárgyukat el szokták ásni. Ez nagy problémát jelentett és jelent a bankok számára, senki nem akar a kliensük lenni. Mivel nem tudni, mi minden van a városban és környékén elásva, a metróépítést több évig tartó viták után csak most kezdték el.
Másnap reggel a látogatást egy Ban Po nevű faluromnál kezdtük, amely 6-7 ezer éves. A faluban, virágzása idején matriarchátus volt. A nők mindig találtak valami ennivalót, növényt, magot, gyökeret. A férfiak halászni és vadászni jártak, nem volt mindennap szerencséjük, így a hatalmat a folyamatosan élelmet előteremtők tartották a kezükben.
Buszvárás közben a helybéli idegenvezető hölggyel elbeszélgettünk a vallásosságról. Elmesélte, hogy az elemi iskolában azt tanították nekik, hogy „erősek és okosak vagyunk, nem kell egy felsőbb hatalom irányítsa életünket és tetteinket”. A párttagoknak nyilatkozatot kell tenniük, hogy ateisták. Ennek ellenére az ateistáknak is van buddhista amulettje, ő is megmutatta azt, amit édesanyjától születésekor kapott. Mindig a táskájában hordja. Az állam vallási toleranciája főleg az etnikai kisebbségekre terjed ki, hisz azok „alacsonyabb rendűek” a han nemzetnél. A hanoknál a vallás csak megtűrt, de nem jó szemmel nézett dolog.
Az ősi falurom után következett a szokásos programon kívüli, vásárlással is összeköthető meglepetés: egy agyagtárgy- és fabútor gyár. Agyagból 10 cm magastól az életnagyságúnál nagyobbig formáznak és égetnek ki katona- és ló-szobrokat (hisz alig voltunk néhány km-re a híres földalatti terrakotta hadseregtől). Kicsit belematattam az agyagba, hogy érezzem az összetételét.
A gyöngy- és színes falemez-berakásos bútorok is gyönyörűek és drágák. Mindent kézzel csinálnak abban a gyárban is.
Mindezek után következett a terrakotta hadsereg. Nem lehet többet mondani róla, mint ami a könyvekben van, vagy a Discovery channel-en láthatunk, de fantasztikus élmény. A munkálatokat 3 egymáshoz közeli helyszínen is folytatják. A legnagyobb helyszínen 6000 katona található felsorakozva, egy másikon 2000, a harmadik a főhadiszállás, csak néhány tisztnek a szobra található benne.
A katonaszobrok 4 félék: íjászok, gyalogság, tisztek és tábornokok. Minden szobornak más az arca[5]. A katonákon kívül nagyon sok lónak a szobrát lehet látni és harci szekereket. A megrongált szobrokat több ezernyi kisebb-nagyobb darabkából állítják össze a restaurátorok.
Helyenként abbahagyták az ásatást és csak akkor fogják folytatni, amikor felfedeznek egy olyan technológiát, aminek a segítségével meg tudják őrizni a szobrok színét. Pillanatnyilag a levegővel érintkezve a színek eltűnnek.
Ebéd után néztük meg az első Qin császárnak, a hadsereg építőjének mauzóleumát. (Illetve sírdombját.) A császár azért építtette a sírja köré a hadsereget, mert túl sok embert megölt és tudta, hogy azoknak is lesz új élete és ők, vagy szellemeik visszajöhetnek a sírjához bosszút állni. (Kegyetlen ember volt, akit nem végeztetett ki, annak levágatta a lábait és a két csonkon állva/járva kényszermunkára küldte őket.)
Ugyanakkor ez a császár egyesítette először a 6 országot és egységesítette az írásjeleket. Ő veretett először közös pénzt az egész birodalomnak. Ezért tisztelet is övezi. A mauzóleum fölötti sírdombon gránátalmafák nőnek.
A császár sírja köré, a föld alatt, alattvalói elkészítették a birodalom kicsinyített makettjét. A folyamokat higanyból készítették. A sírdombot még nem tárták fel. Egyrészt a nagyon erős és veszélyes higanyszennyezettség, másrészt a titokzatos védelem miatt, ami a sír megzavaróit elpusztítaná, akárcsak a Ming síroknál.
Aznap este meglátogattunk egy naiv selyemfestő galériát, ahol bevezettek a kínai írásjelek festésének és megértésének az alapjaiba. Utána uszodába mentem. Hosszú nap volt, a talpmasszázst kihagytam.
A következő nap a városnézésé volt. Reggel a Vadlúdak nagy pagodájánál kezdtünk.
A hinajana buddhisták évente egyszer ehetnek húst, egy nagy fesztivál alkalmával. Egyik évben Indiában nagy szárazság és éhínség volt, nem jutott hús senkinek. Így a hinajana buddhista fesztivál kudarcra volt ítélve. A fesztivál napján, korán reggel az egyik kolostorban egy szerzetes kiment a kertbe és imádkozott. Egyszerre egy vadlúd csapat szállt el feje fölött. Az egyik lúd holtan zuhant ki a csapatból és a szerzetes lábai elé esett. Volt hús, volt fesztivál.
Hálából a lúd leesésének a helyére sztupát emeltek. A történet megtetszett a buddhizmust Kínába importáló szerzetesnek és Hszianban is épített egy vadlúd pagodát. Néhány évvel később még egy vadlúd pagoda épült Hszianban, úgyhogy van a városban egy kicsi meg egy nagy pagodája is a vadludaknak.
A második látványosság a városfal volt. Teljesen ép várfalával Hszian belvárosa egy ékszer. Ez az egyetlen várfal, amely teljes épségben megmaradt az országban, 14 km hosszú, teljesen körülveszi a belvárost, biciklizni, sétálni, autókázni lehet rajta.
Ezután ebedet főztem magamnak!!! A hotpot azt jelenti, hogy az asztalon mindenki előtt van egy edény, benne víz, alatta ég a tűz. Mindenféle zöldség, tészta és hártyavékonyra szelt, fagyasztott hús van a szokásos forgóasztalon, egy másik asztalon mártások és fűszerek. Az idegenvezető elmondta mindennek a hozzávetőleges fövési idejét, a sorrend betartása végett.
Az ember azt tesz a forrásban levő vízbe, azt készít magának, amit akar. Nem vagyok büszke magamra, de ily módon tudok már kínaiul főzni és jóllaktam.
Befejezésül a regionális történelmi múzeumba mentünk. Délután, először az út során, szabadok voltunk. Én elmentem a muzulmán negyedbe, az útitársaim shoppingolni a belvárosi mall-ba. Furcsa volt a moszlim bazár, főleg a burnuszba öltözött lakók és az arcukat hagyományos fátylakkal elrejtő ferdeszemű hölgyek miatt is. A zaj és az illatok valamiért mintha ismerősek lettek volna, de talán mégsem.
Estére a Vadludak nagy pagodája mögötti szökőkút és a körülötte zajló light show megnézését, uszodát, szaunát, talpmasszázst terveztem be. A szállodában az egyik alkalmazottól megkérdeztem, merre van a pagoda, memorizáltam (azt hittem) a térképet, majd gyalog nekivágtam a hsziani éjszakának. Az utolsó kilométeren egy utcasarkon nem balra, hanem jobbra tértem és eltévedtem. A show befejezése után 15 perccel találtam meg a helyszínt.
Fáradt voltam, visszavánszorogtam a szállodába és kihagytam a testemet kényeztető betervezett tevékenységeket. Ittam egy kis konyakot, összecsomagoltam és kitettem bőröndömet a szálloda folyosójára. Másnap kora hajnalban indulnunk kellett Lhasszába.
A China Eastern repülőgépein többek között nevelő jellegű rajzfilmeket lehet megnézni utazás közben az utazási kultúráról (étkezés, zajongás, nyüzsgés, levetett cipők, büdös lábak, stb). Talán nem ártana nálunk sem néhány ilyent levetíteni, akár a vonatokon is.
Lhassza – a szent város
A repülő egy 500 m magasan található fennsíkról egyből felrepített 3600 m fölé, a világ legmagasabban elhelyezkedő lakott városába. Sokan már előre féltek az oxigénhiánytól, az elkerülhetetlen rosszulléttől.
A hivatalos megfogalmazás szerint Tibet egy „különleges státuszú autonóm régió” a Kínai Népköztársaság területén. A régióba való belépéshez és az onnan való kilépéshez külön vízum kell. (Amit nehéz megszerezni. Sokan hetekig várnak rá, nem mindig sikerrel.) A városok között az utakon csak engedéllyel lehet közlekedni, mindenkit ellenőriznek. A Potala palotában néha ellenőrzik az útleveleket és a vízumot.
Mi annyira vonzó Tibetben, hogy olyan sok ember oda akar utazni? Nem tudom. Miért érzékenyülnek el az emberek, amikor odaérnek? Mi jó, miért jó ott? Fogalmam sincs. Különben is kultúránkban szégyen egy felnőtt férfiembernek elérzékenyülni. A buszban a szemem sarkából oldalra pillantottam, hogy vajon meglátott-e valaki. Szörnyen szégyelltem magam. A szobatársam is sírt (a buszon a szobatársak egymás mellett ültek a kijelölt székeken). Akkor megnyugodtam.
Tibet tulajdonképpen eredetileg két országból állt, egy keletiből és egy nyugatiból. Az egyikben a Dalai Lama uralkodott, a másikban a Panchen Lama. A Dalai Lama székhelye volt Lhassza és az lett az ország székhelye, amikor egyesültek. Lhassza neve nem a tibeti, hanem a nepáli nyelvből ered, szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy „az istenség laka”.
Lhassza repülőtere tulajdonképpen Gongkar-ban található, a Brahmaputra partján, az út a fővárosig autóval régen szinte 2 órát tartott. Nemrég készült el egy új út és alagút, így a menetidő felére csökkent. Én mindig azt hittem, hogy olyan magas hegyek között maximum patakocskákat találhat az ember. Tévedtem, a Brahmaputra már ott fent Tibetben jóval szélesebb és mélyebb a Dunánál. Augusztus elején lett vége az esős időszaknak, így a megáradt folyam még hatalmasabb és félelmetesebb volt.
Az út mentén Patyomkin-falvak találhatók, hogy mutassák a turistáknak a fejlődést és a kínai uralom pozitív hatásait. A fővárosba való érkezésünk előtt megálltunk egy nagyméretű, sziklára festett Buddha freskónál és szentélynél, az idegenvezetőtől kapott katha-kal a vállunkon leszálltunk, hogy szokjuk a hangulatot, a tájat, az imazászlókat.
Lhasszában található a buddhisták két legszentebb épülete a Jokhang templom és a Potala palota. A szállodánk gyalog alig 5 percnyire helyezkedett el a Jokhang-tól, a sétálóutcában. Minden szállodai szoba száma a 8-as szerencseszámmal kezdődött (a mienk, 8203, a második emelet, 3-as szobát jelentette).
Három dolog lepett meg abban a 4 csillagos szállóban igazán. A szobában üvegfalú fürdőszoba, WC és zuhanyzó volt, áttetsző fehér függönnyel! Amíg valaki használta, a szobatársa TV-t nézett. Nincs hűtőszekrény a szállodában (hiába 4 csillagos) és a boltokban sem. A szobákban nincs safe sem. Egyik útitársnőmnek ellopták a pénzét. Igaz, csak RON-t hagyta ott, a többi valutanem nála volt. Mit csinál egy tibeti takarítónő 150 RON-al?
Kínában a 3 csillagos szállodákban csak a kínai TV adásait lehet ingyen nézni. A 9. csatorna (CCTV 9) angol nyelven sugároz híreket és érdekes dokumentum-, meg egyéb filmeket. Általában abból értesültünk a hírekről meg az időjárásról. A 4 csillagos szállodákban fogható a CNN, BBC és néhány más angol meg francia nyelvű adó.
Az oxigénhiány kezelésére időben felkészítik a turistákat. Azt mondják, senki nem képes elkerülni a rosszullétet. Egyesek hamarabb kidőlnek, mások később. A repülőtéren és a szállodában oxigénpalackokat lehet vásárolni, de a palackok és valami vörös színű gyógyszerek ki vannak készítve a szállodai szobákban is mindenkinek az éjjeliszekrényére. Nagyon sok folyadékot (talán napi 4 l-t) kell fogyasztani és első nap nem szabad zuhanyozni. (Ez utóbbi tanácsot nem fogadtam meg, hisz utaztam előtte.)
Rövid pihenő és adaptálódás után Jokhang templom meglátogatásával kezdtük lhasszai programunkat. Ez egy olyan szent hely, ahova minden buddhistának az életben egyszer el kell zarándokolnia, ugyanúgy, mint a muzulmánoknak Mekkába. Látogatásunkkor valamilyen szent ünnep volt, a nagy belső udvarban összegyűlt hívők egész nap hallgatták egy messziről jött láma tanításait.
A templom tetejéről nagyon szép kilátás nyílt a városra és a Potala palotára. És itt ért az első lehangoló meglepetés. A kolostorban szerzeteseknek mobiltelefonja van és Coca-colát isznak. Én nem ezt olvastam Tibetről és nem ezt láttam az ismeretterjesztő filmeken!
A Jokhang előtt egy nagy tér és piac (Barkhor bazár) található, a körülötte futó utcában a hívők a földre dobva magukat majd felállva és újra földre vetődve szoktak körbejárni. Egyesek a nehéz és szent tornagyakorlat közben koldulnak. A körutat zsibvásár övezi, mindkét oldalán számos stand található, amiken az égvilágon bármit lehet vásárolni imamalomtól képeslapon keresztül kardokig. A standok mögött egészen körben üzletsor található, valamivel jobb minőségű árukkal. Helyenként egy-egy kis kocsma vagy fogadó ékelődik a boltok közé. Ezekben esténként szerzetesek biliárdoznak...
A szegénység és a nyomor az egész környéken szemmel látható és leírhatatlan kosz van. Az emberek mégis felhőtlenül boldognak és nyugodtnak tűnnek. Mindenki kap tőlük egy mosolyt és nagyon kedvesek. A jobbmódúak is nagyon szerények és kevés pénzből megélnek[6].
A jak-vajjal ízesített teát egyes finnyás balkáni turisták miatt már hosszabb ideje kihagyták a programból. Ez a következő tibeti utamra marad. A jak húsát viszont megkóstoltam (marhahúshoz hasonlít az íze), azt (is) kaptunk a vendéglőben.
Hűtőszekrény viszont nemcsak a szállodában nincs, még a supermarketben sem láttam. Emiatt nincs hideg sör sem a városban. (Utazásom során azt tapasztaltam, hogy ez máshol is ritka.) A vendéglőben egy kis cirkusszal még kaptunk hideg sört, de utána már sehol.
Mivel még nem csapott le reám az oxigénhiány, este gyalogos városnézésre indultam. Akkor fedeztem fel, hogy Lhassza egy kétarcú város. A Jokhang templom és környéke egy ősi szent városnegyed maradt, ahol szinte megállt az idő. A piacteret elválasztó sorompót elhagyva az ember egy modern kínai városba csöppen. Nagy forgalom van és szuper-terepjárók száguldoznak az utakon.
A magaslati levegő éjszaka ütötte ki a szervezetemet. Hajnali 4-kor erős fejfájásra ébredtem, amely sehogy sem akart elmúlni és visszaaludni sem bírtam. Csak az otthonról vitt fejfájás-csillapítókat vettem be és a reggeli utánra már helyrejöttem.
Korán keltünk, de nem tudtuk, mikor engednek be a Potala palotába. A palotába turistaszezonban csak 1 órára engednek be egyszerre maximum 200 turistát. A belépési engedélyt 3 nappal hamarabb kell kérvényezni. Az engedély megadásáról csak néhány órával annak életbelépése előtt értesítik az embert. Nekünk reggel 8:30-9 körül mondták meg, hogy 11:20-kor beléphetünk. Útlevelet ellenőriznek és a belépés pillanatát szigorúan rápecsételik a jegyre. Az 1 óra látogatási időt könyörtelenül betartják.
Idegenvezetőnk elmondta, hogy a közhiedelemmel ellentétben Lhasszában télen nincs –14 foknál hidegebb éjszaka és délire olyankor is egy szál pólóban lehet járni. A városban kevés a hó (tavaly összesen 3-szor havazott), térdig sem szokott érni. A külföldi utazási irodák mégsem mernek ilyenkor kirándulásokat szervezni oda. Az az ideális alkalom Lhassza meglátogatására.
A régi ábrázolásokon Lhasszában tulajdonképpen két szent hegyet ábrázolnak egymás mellett: a gyógyítás hegyét („Gyógyítás Temploma”) és a Potala hegyet. Az előbbin teremnek azok a gyógynövények, amelyekből a hagyományos tibeti orvosságok készülnek. A fölösleges időveszteség elkerülése érdekében meglátogattunk egy hagyományos gyógyszergyár – egyetemet. Ezen az egyetemen a hallgatók 5 évig tanulják a hagyományos orvoslást, majd 10 év gyakorlat után válnak orvossá. Ott is bemutatták nekünk a presso-punktúra hatásait, majd az érdeklődőknek nyelvkinyújtással és pulzus-megfogással diagnózist állítottak fel és orvosságokat javasoltak.
Nekem 5 perc alatt pontosan ugyanazt a diagnózist állították fel ilyen egyszerű módszerrel, mint a marosvásárhelyi belgyógyászok több hét alatt, többszöri vérvétel, 24 órás vérnyomásmérés, EKG, meg echo-zás után. Ott is bevásároltam, azóta tibeti gyógyszereket szedek.
A Potala palota tulajdonképpen két palotából áll. A Fehér palota volt a székhelye az állami adminisztrációnak, a föléje épített Vörös palota pedig a vallásinak. A palotát az V. Dalai Láma kezdte építeni a XVII. században. Az eredeti palota leégett, újraépítették, végső állapotában ennek is 9999,5 szobája van. (A 0,5 szoba tulajdonképpen egy kis üreg, ahol a Láma imádkozott.) A turisták 26 szobát nézhetnek meg.
A Vörös palotában találhatók az V.-XIII. Dalai Lámák sztupái, amelyek a lámák múmiáit tartalmazzák. (Kivéve a VI. Dala Lamat, aki Kínában halt meg és ott temették el.) Az V. Dalai Lama sztupája (elődei poszthumus kapták meg a Dalai Lama címet) 5 emelet magas és 7200 kg aranyból készült. Nagyon fontos és elismert volt a jelenlegit megelőző, a XIII. Dalai Lama is. Az ő sztupája 498 kg aranyból készült. (Apropó nyomor és szegénység.)
A IX-X-XI. Dalai Lamak csak 11-17 évet éltek (úgy látszik a politikai cselszövések a halhatatlanokat is utolérik), az ő sztupáik kisebbek és jelentéktelenebbek, a XIII. mellé vannak helyezve.
A Potala meglátogatása is lenyűgöző élmény volt. Kissé elszomorító, hogy a palotával szemben elterülő hatalmas nyílt teret leaszfaltozták, a közepére felállították „Tibet békés felszabadításá”-nak az emlékművét és úttörő ünnepélyeket szoktak rendezni rajta.
Délutánra nem volt semmilyen program az előre kijelölt útleírásban. Önkéntesek felmehettek a „világ tetejé”-re. Az út 370 EUR-ba kerül jeeppel, busszal legalább 20 személy jelentkezése esetén fejenként 35 EUR-ba kerül a kínai sofőr, az utazási engedély, a biztosítás, meg maga az utazás. Azért írok árakat, mert a felvágósabb újgazdag útitársaim dzsippel mentek fel és izgultam, hogy nem gyűlik össze a 20 ember a buszra. Szerencsére lettünk 22-en.
Az úton rendőri és katonai ellenőrzési pontok vannak. A biztosítás sem tűnt teljesen fölöslegesnek. Ilyen magasan kanyargó, legtöbbször védőkorlát nélküli, keskeny utat csak e-mailben kapott fényképeken szoktam látni és sohasem tartottam őket igazinak. A kanyarokban a vezetők dudálnak, hogy ne sodorják egymást a szembejövők a szakadékba. Jót tett az út a tériszonyomnak.
Útközben megálltunk a Brahmaputra partján egy vízi temetkezési helynél és az idegenvezető elmesélte a Tibetben létező hagyományos temetésfajtákat[7].
A legelső, legmagasabb rangú temetésfajta csak a Dalai Lama és Penchan Lama kiváltsága. Holttestüket mumifikálják és múmiájuk arany sztupába kerül.
Az arisztokraták és magasrangú lámák részesülhetnek a második fokozatú temetésben. Őket elhamvasztják és a hamut egy hegycsúcsról a levegőbe vagy egy folyóba engedik. Néha a hamvakat urnába / kisebb sztupába helyezik és hazaviszik a polcra.
A III., az égi temetés. Az jár az átlagembereknek, ez a Tibetben a legelterjedtebb temetkezési forma. A holttestet 3 napig a ház sarkában tartják az égetett téglapadlóra téve, hogy dehidratálódjon. (Állítólag azért nincs hűtőszekrény a környéken, mert a levegő minden élelmiszert tartósít.)
A barátok, szomszédok és rokonok ezalatt adományokat visznek a családnak (jakvajat, pénzt, árpát).
A 3. nap után egy fehér vonalat húznak (festenek) a szobától a ház kapujáig. Ezután az egyik fiatal családtag kiviszi a holttestet a vonal mentén lépkedve és átadja a „temetkezési vállalkozónak” (T. Lobszang Rampa a könyvében holttest darabolónak nevezi.). A temetkezési menettel a holttestet felviszik egy hegytetőre egy speciális platformra és arccal az égnek lefektetik.
Ezután a temető-ember éles késsel egy szent jelet metsz a hasába. Ilyenkor már gyülekeznek a keselyűk. Következő lépésként a holttestnek kiszedik a beleit és félreteszik. Utána letisztítják a húst a csontokról és a csontokat porrá törik.
A porrá tört csontokat árpával keverve gombócokat készítenek és a keselyűknek adják őket. Azért kezdik a csontokkal, mert a keselyűk azt kevésbé szeretik és ha előbb kapnák a húst, akkor ezt nem ennék meg.
Utána beleket adják a keselyűknek. Végül a keselyűk megkapják a halott húsát. Mindent eltakarítanak, semmi sem maradhat meg, mert akkor a halott lelke a földhöz kötődik a maradvánnyal és nem tud az égbe szabadulni.
A szomszédok nagyon figyelik a temetkezési vállalkozót (a család olyan lelkiállapotban van, hogy erre nem volna képes) és ha marad valami a holttestből, azt elégetik.
És a horror: osztrák és angol utazási irodák utiprogramjában szerepel egy égi temetés végignézése. A turisták direkt ezért jönnek, végignézik és lefilmezik.
A hagyományok szerint a IV. fajta, a vízi temetés a koldusoknak, az özvegyeknek és a gyermekeknek jár. Ennél a hullát egy folyó partjára viszik. Ott feldarabolják apró szeletekre és a halaknak adják. Az elhalt csecsemőket egyben hagyják, és fehér lepelbe teszik, úgy dobják a vízbe. (A tibetiek nem esznek halat.)
Az V. típus a földbe temetés (a halottat elássák). Ez jár a gyilkosoknak és a fertőző betegeknek (pestis, kolera), a lelkük nem tud kiszabadulni a föld alól és felemelkedni.
A hagyomány változott. Manapság a III. és IV. formák egyenrangúnak, elfogadott, hogy a lakhely alapján temessék az elhunytakat levegőbe vagy vízbe.
A temetkezési helyet elhagyva elkezdődött a kapaszkodás. Az utat, amely Tibetet köti össze Nepállal a közelmúltban aszfaltozták le, azelőtt csak terepjáróval, és azzal is csiga-tempóban lehetett rajta járni. Helyenként jakok és birkák legelésztek. Itthon láttam már nagyobb termetű macskát az ottani birkáknál.
Az út legmagasabb pontja a Kampa La hágó, idegenvezetőnk szerint 4990 m magas. A hágó után 2-300 m-t és két kanyarnyit haladva lefelé az úton, egy kilátó-platform található. Gyönyörű onnan a kilátás a szent Yamdrok Tso tóra, amely egyes leírások szerint skorpió alakú. A kilátóra egy ház is épült, mellette egy feldíszített jak és néhány kutya várja a gazdájával a fényképezni vágyó turistákat. Jó pénzért akár a jak hátán ülve is lehet fényképet készíteni.
A hágóra visszatérve a busz leparkolt egy imazászlókkal tűzdelt hely mellé és a vállalkozó kedvűek felmászhattak a hágó két oldalán elhelyezkedő dombok valamelyikére, hogy utána elmondhassák: jártak már 5000 m magasság fölött.
Én is felmásztam az egyik dombra. Nem gondoltam volna, hogy egy 150-200 méteres útnak, amelyen kb. 15 m a szintkülönbség, a megtétele gyalogszerrel beletelhet egy félórába. Minden harmadik-negyedik lépés után kellett tartsak egy pihenőt, erősen lihegtem. Akkor már elhittem, hogy abban a magasságban kevés az oxigén.
A Potala, lévén szent hely, délelőtt nem akartam oda rövidnadrágban bemenni, még akkor sem, ha keresztény vagyok. Utána viszont nem volt alkalom a szállodába menni és átöltözni. Saját idegenvezetőnk szerint én vagyok a legelső román állampolgár, aki szövetnadrágban és hosszú ujjú vászoningben mászott 5000 m fölé.
A dombtetőről szép időben már látszik a Himalája. A közelben van egy 7000 m fölötti hegycsúcs (Tibetben több, mint 70 db csúcs magasabb 7000 méternél), de ottjártunkkor a gyönyörű napsütéses idő ellenére azt éppen felhő borította. A dombtetőn kis kőhalmok találhatók. Azokon keresztül az elhaltak lelkei könnyebben felmászhatnak az égbe (akárcsak a sziklákra rajzolt létrákon). Én is építettem egyet.
Lhasszába visszafelé menet, a hegy aljánál, közel a Brahmaputra partjához, megálltunk egy faluban és benéztünk egy ottani család házába. Ez a falu nem nézett ki annyira jól, mint a Gongkar-Lhassza főút mentén épült patyomkin falvak, de a meglátogatott család valószínűleg az átlagosnál jobbmodú lehetett és jó elvtársak. (A tisztaszoba bejárati ajtója mellett a falon színes Mao kép volt.)
Az összes turista közül egyedül én mertem megkóstolni a háziak által kínált árpasört. Furcsa, szokatlan az íze, de nem rossz.
Számomra a hágóról való visszaérkezéssel a tulajdonképpeni kirándulás véget ért. Láttam mindent, amit tervbe vettem. A hátralevő napok csak egy kellemes ráadásnak ígérkeztek.
Másnap reggel korán kellett indulni, ezért korán feküdtünk.
Chengdu – a nyugodt emberek, finom ételek és szép lányok városa
Sechuan tartomány 4,5 millió lakosú fővárosáról a fentebbi összefoglalót adta a helybéli idegenvezető. Aki ebédelt már kínai gyorsbüfében, az tudja, hogy ha valamelyik ételnek úgy kezdődik a neve, hogy „szecsuáni ...”, akkor tüzet fog okádni elfogyasztása közben. A conaisseur-ök azt is biztosan tudják, hogy Lao Ce errefelé mászkált, ebből a tartományból ered a taoizmus. Innen a nyugodt emberek. (Ezt én például nem tudtam, pedig járt a kezemben a Tao te king.)
Ami a szép lányokat illeti, az idegenvezető egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy „fűszeres ételek, fűszeres nők és puha fülű férfiak városa”. A városban a férfiak és legények gyönyörű feleségeiket és barátnőiket a tenyerükön hordozzák, minden kívánságukat azonnal és kommentár nélkül teljesítik. Ha a hölgyeknek nem tetszik valami, meghúzzák a férfi fülét. A férfiak füle állítólag a sok húzgálástól puhul meg.
Azt is mondta az idegenvezető, hogy aki egyszer odamegy Chengduba, nem akar többé onnan elmenni. Egy nyugis és jó hely.
Mit lehet ott látni? Akik a politikai műcirkuszok, a sport és a szappanoperák helyett az Animal planet-et, a National Geographic channel-t vagy a Discovery channel-t szokták nézni a TV-ben, biztosan sok dokumentumfilmet láttak a kínai panda-tenyészetekről. Az egyik panda bázis Chengduban van, oda vitt a busz a reptérről.
A panda kínai neve „XiongMao”, ami macska – medvét jelent. Csak addig csodálkoztam ezen az elnevezésen, amíg megláttam az élő macikat. A pandáknak két fajtája él a chengdu-i bázison: az óriás panda és a vörös panda. Mi inkább az óriás pandákat ismerjük az ismeretterjesztő filmekből. A vörös pandák pofája valóban olyan, mintha macskák volnának.
Az óriás pandák nem szeretik Chengdu tengerszint fölötti magasságát és éghajlatát. A természetben ennél jóval magasabb vidékeken élnek. A bázison, ha a hőmérséklet meghaladja a 25 oC-t, ami nem ritka, akkor légkondicionált szobákba vannak zárva és alszanak. (Ottjártamkor 34 oC volt a levegő hőmérséklete árnyékban.)
Ezzel szemben a vörös pandák szabadok, nagy fás-dombos területen élnek, mászkálnak. Jó pénzért a gondozók összefogdossák az állatkákat és a kék nylonköténybe öltöztetett, gumikesztyűs turisták ölbe vehetik és megsimogathatják őket. Fényképezni is szabad.
A pandáktól busszal utaztunk a következő célállomásra, Leshan-ba. Útközben falvakon haladtunk keresztül, rizs- és teaültetvényeket láttunk. Kínában a parasztoknak nincs saját földje, hanem hosszú távra haszonbérlik azt az államtól és a termények egy részét beszolgáltatják.
Leshan alig 1 millió lakosú kisváros, a szállodában nem adtak villát, így nem úsztam meg a pálcikával való étkezést. Ettem én már pálcikával New Orleans-ban egy sushi bárban. Szerintem a japánok azóta is rajtam röhögnek. De e szomorú tapasztalat hatására azért ügyesebben fogtam és használtam a pálcikákat az útitársaimnál, nem maradtam éhes. Sőt, azt vettem észre, hogy ezzel a módszerrel kevesebbet ettem és hamarabb jóllaktam.
A pálcikával való étkezés eleinte Kínában nem volt elterjedve. Az esztétika és a nyugodtság miatt vezették be és terjesztették el. Ma már a vendéglőkben a kiszolgáló személyzet azon szórakozott, hogy ezek a furcsa turisták hogyan képesek a villát a kezükben megtartani és hogyan sikerül vele az ételt a szájukhoz vinni, anélkül, hogy leejtenék.
Leshan 3 folyó találkozásánál helyezkedik el és nevezetessége egy sziklába vájt, 71 m magas Buddha szobor. A méretek elképzeléséhez el kell mondanom, hogy a szobor nagy lábujjának a körmén négy ember nyugodtan megebédelhet, akkora, mint egy négyszemélyes asztal. A szobrot több, mint 100 évig vájták a sziklába.
A kikötő mellett, ahonnan a szoborhoz hajóztunk megnézhettük a zöldség- és halpiacot. Különleges, érdekes élmény volt. A legmeglepőbb a piacon a fogorvos jelenléte volt. Két zöldséges-stand között ott volt az asztala, ahonnan nem zöldséget, hanem műfogat és tömést lehetett választani. A páciens ott, az utcán leülhetett a székbe, a szaki vette a harapófogót és kezdődhetett a műtét.
A piaclátogatás után busszal visszaindultunk Chengduba. Az autópálya szélén a leálló sávon, több kilométer hosszan rizs volt kiterítve száradni.
Útközben megálltunk a szent Emei hegy–nél, amely templomaival és vízeséseivel az Unesco világörökség részeit képezik. A Baoguo Kolostor a legnagyobb templom a domboldal aljában, a XVI században épült. Ma is aktív templom, sok szerzetes lakik benne.
A teaültetvények közt haladtunk tovább a busszal. Az autópálya mellett volt egy teafeldolgozó üzem és látványbolt. Ott is megálltunk kóstolni és vásárolni. Nagyon szép és különleges volt.
Chengdu határában megálltunk még egy édesvízi kagyló (igazgyöngy) tenyésztetnél és gyöngyfeldolgozó gyárnál. Ott is bevezettek a technológiába, majd a szemünk láttára kivettek e vízből egy élő kagylót, késsel felfeszítették és a benne található gyöngyöket szétosztották az útitársaim között. (Egy gyöngykagyló általában 5-40 db igazgyöngyöt tartalmaz).
Ebben a gyárban is megtanítottak megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamistól (ugyanúgy, mint Pekingben jáde-gyárban), majd megnézhettük az ékszer és szépítőszer boltjukat és vásárolhattunk. Én nem vásároltam, de jól körülnéztem. Érdekesség kedvéért, a gyöngysor nyakláncok ára 10 EUR-nál kezdődött, a legdrágább gyöngy-nyakék egy külön, légkondicionált szobában volt és 85600 EUR-ba került. Gyönyörű volt, de én hamarabb vennék házat és autót, minthogy azt kifizessem.
Chengduban a szupermarketben sincs hideg sör és hitelkártyával sem lehet fizetni. Inkább vörösbort vettem, azt is +34 fok „szobahőmérsékleten” kellett megigyam. Ami a pénzügyi dolgokat illeti, a román utazási irodák azt ajánlják, hogy USD-t vigyünk magunkkal, a Kínát megjárt ismerőseim az EUR-t javasolták. A legtöbb vendéglőben és szállodában, sok boltban is, lehet hitelkártyával fizetni. ATM-ből pénzt felvenni, hiába van sok bank és sok automata, egyedül a Bank of China gépeiből lehet (nekem az sem adott ki pénzt).
Készpénzt RMB-re váltani lehet a Bank of China fiókjaiban, a szállodákban, hivatalos beváltóknál, vagy az idegenvezetőknél. Sok opcionális programra közvetlenül az idegenvezetőknél fizettem be EUR-ban.
Chengduban az opcionális program egy 7 felvonásos (érdekes) operaelőadás volt, befizettem rá. Láthattunk teakannás táncot, zenekari muzsikát, énekszámot, bábjátékot, színdarabot a fűszeres nőkről és puhafülű férjükről, árnyékjátékot és maszk-cserét. Ez utóbbi csak Chengduban látható és igazán különleges.
Előadás közben teát és mogyorót ingyen szolgálnak fel. 20 RMB ellenében fényképezkedhetünk a színészekkel közösen a színpadon. Ami még meglepett, hogy 50 RMB-ért masszázst kaphatunk előadás nézése közben, 40 RMB-ért fültisztítást!
Másnap reggel 8-ra volt a repülőgép indulása tervezve, előtte buszozás a reptérre + check-in, tehát megint hajnalban kellett kelnünk. Este szokás szerint ki kellett tenni a csomagokat az ajtó elé a folyosóra, hogy a hordár összeszedje és be-checkolja. Este 22:30-kor kopogtak az ajtón. Meg akarták kérdezni, hogy ennyi-e a csomagunk és minden OK. A +34 fokban és sok sör után egy szál alsónadrágban ajtót nyitottam, a szállódás csaj vörösödött el.
Éjszaka Chengduban állítólag hatalmas vihar tombolt. Én tudtam aludni. A reptéren viszont megtudtuk, hogy a gép a vihar miatt nem tudott landolni, visszatért Hong Kong-ba. Így 4 órás késésre kellett számítani. Fel-alá sétáltam a váróteremben, meg vigyáztam a kézipoggyászomra, nem mertem elbóbiskolni. Kicsit olvasgattam is. Több, mint 4 óra volt a késés.
Utólag arra is rájöttem (habár az utazási iroda leírásából következtethettem volna rá), hogy a Leshan-i óriás Buddha volt az utolsó meglátogatott turisztikai objektum. A kirándulás véget ért, az utolsó napokat a programkészítő teljesen a shoppingolásnak szentelte. Aki valamit látni akart, be kellett fizetnie a fakultatív programokra.
Hong Kong – egy más világ
A repülőgépen, amikor a pilóta megszólalt, örvendtem, hogy végre brit angol kiejtést és hangsúlyt hallok annyi idő után.
Hong Kong visszacsatolásakor (1997) a kínaiak megígérték, hogy ezentúl betartják az egy párt, egy ország, két rendszer elvet. Hong Kong a demokrácia minden vívmányát megtarthatta, csak el kellett fogadnia, hogy Kína része, speciális jogokkal rendelkező autonóm tartományként. Az átadás pillanatában felnőttkorú lakosság megtarthatta brit állampolgárságát az újonnan kapott kínai mellé. Aki azóta lett felnőtt, vagy még mindig gyermek, az csak kínai állampolgár, nehéz az EU-ba vízumot kapnia.
Ennek következménye a hatalmas bürokrácia, útlevél ellenőrzés, vízum (érvényes tartózkodási engedélyem van 2007 novemberéig), vámnyilatkozat, karantén, egészségügyi nyilatkozat oda vissza. Nagyobb volt a sor az útlevél-pecsételőknél, mint Pekingben. Hong Kong a világ egyik legbiztonságosabb nagyvárosa, 40.000 rendőr vigyáz a nyugalomra és közbiztonságra.
Mivel a repülőnek 4 óra késése volt, nagy rohanásra kellett számítani az első délutánon. Mivel Hong Kong-ban a kocsik az út bal oldalán járnak, a sofőr ülése meg jobb oldalon volt, a buszban néhány útitársam közt kitört a vita, hogy a turisták is helyet kell-e cseréljenek a vagy nem. Szerencsére senki sem verekedett.
Hong Kong 260 szigetből áll, ezek közül a legnagyobbak Hong Kong, New Territories és Kowloon. A reptér New Territories-en van, az első éjszaka a szállodánk Kowloon területén volt. A szigeteket elképzelhetetlenül magas, 2 szintes hidak, viadukt-ok és autópályák kötik össze. (Második éjszakánkat egy 15 emeletes szálloda 8. emeletén töltöttük. A híd még 3-4 emelettel fölöttük volt.) Szép időben az autók a hidak felső, nyitott részén közlekednek, tájfun idején, az alsó, zárt részen.
A régióban helyszűkével küzdenek, ezért nagyon magas épületek készültek nagyon kis lakásokkal. A környezetet a meredek dombok uralják.
Első úticélunk a Victoria Peak volt. Ez a hegycsúcs 4 elnevezést is kapott az évszázadok folyamán. Volt a „rablók csúcsa”, amikor a kalózok innen lesték ki a megtámadandó hajókat. Miután az adminisztráció megszállta és rendet teremtetett, a „béke csúcsa” lett. Aztán Victoria királynő tiszteletére megkapta legismertebb elnevezését. A helybéliek viszont csak egyszerűen „The Peak”-nek nevezik. Gyönyörű a kilátás az egész környékre.
A csúcsról leereszkedve az Aberdeen harbour–ba mentünk. Érdekes, hogy ott a gazdagok jachtjai vannak kikötve az egyik oldalon, az öböl másik végén a hagyományosan élő szegény halászok (páriák) lakócsónakjai láthatók. Az öbölben van lehorgonyozva a Jumbo úszó étterem is. Az étterem (hajó) 4 emelet magas, 4000 vendéget tud egyszerre kiszolgálni. (Erzsébet királynő is ott szokott enni, ha arra jár.)
Már esteledett, amikor Jackie Chan és Lee[8] úr villái előtt elhaladva, kiértünk Repulse Bay Beach-re. Ez állítólag a legszebb öböl és napozó a környéken. A köréje épített tömbházak betartják a feng shui előírásait. Hiába esteledett, térdig belegázoltam a tengerbe, hogy elmondhassam: én áztattam a lábam a Csendes óceánban.
Utána a busz a szállodához hajtott, amely a Nathan Road-dal párhuzamos utcában volt. Ez az utca csak bevásárlóközpontokból áll, az útitársaim örülhettek. Az egyik, vele párhuzamos, utcában csak elektronikai kütyüket árusító boltok vannak, egy másik párhuzamos utcában csak ruházati és utazási cikkeket lehet venni.
Az elektronikai cikkeken nincs vám és adó Hong Kong-ban, érdemes ott vásásrolni. De vigyázat, nem mindegy, hogy hol vásárolunk. Idegenvezetőnk szólt, hogy csak a Broadway és Fortress nevű üzletek megbízhatóak, máshol kisebbek az árak, de átverhetnek. Útitársaim nem hallgatták meg a tanácsot. Az egyikük a fényképezőgépébe vett memóriakártyát és nem tudta használni. A másik elemeket vásárolt a fényképezőgépébe és összesen 3 db. fényképet tudott készíteni gépével, mielőtt lemerültek.
Nekem az első 10 nap alatt szinte megtelt a fényképezőgépem 1 GB memóriája, az egyik Broadway boltban olcsón vettem egy 2 GB-ost, azóta is használom.
A második nap reggelén elvették a csomagjainkat, mert átköltöztettek egy másik, a reptérhez közelebb elhelyezkedő szállodába. Katamaránra ültünk és Macaoba vittek, ahonnan csak estére érkeztünk vissza, hogy megtekintsük a világ legforgalmasabb kikötője körül épült felhőkarcolók tetejére szerelt berendezések által nyújtott lézershow-t és tűzijátékot.
Este a bőröndömet tönkrevágva, a kerekét letörve találtam. A hordárok mindent tagadtak, nekem pedig kézben kellett cipelnem a 25 kg-os roncsot. Furcsálltam a helybéli idegenvezető udvariasságát. Búcsuzáskor megköszönte, hogy engedtük, hogy elvégezze a munkáját.
Macao - az ázsiai Las Vegas
Macao 1 óra alatt közelíthető meg Hong Kongból katamaránnal. Régen portugál gyarmat volt, Kína ’99 január elseje óta kapta vissza. Ez a régi városállam is megtarthatta a demokráciát, a szólásszabadságot, a hivatalos nyelveit és a pénzét. Ez is különleges státuszú régió, külön vámvizsgálattal, útlevél-ellenőrzéssel és vízummal. (Meg természetesen a hozzájuk tartozó bürokráciával és sorbanállással.) A portugálok visszacsatolás előtt elmenekültek, csak 8000-en maradt közülük a városban.
A pénzügyek érdekesek. A kínai jüant, a hong kongi dollárt és a macaoi patacat egy-az-egyben váltják át egymásra, árfolyamuk azonos. Macaoban mind a 3 fajta pénzzel tudtunk fizetni, mindegyiket elfogadták. Hong Kongban is elfogadták a kínai jüant, a macaoi patacat nem. Kínában csak a jüant fogadták el.
A város visszacsatolása előtt egy Stanley nevű úriember elment Pekingbe, a Párt Központi bizottságához és kötött velük egy exkluzivitási szerződést. Azt kérte, hogy csak egyedül ő építhessen Macaoban kaszinókat, senki más. Mivel a központi pártvezetők arra gondoltak, hogy azon az Isten háta mögötti szigeten egyetlen kaszinó sincs, és senki sem fog odamenni játszani, a szerződést aláírták.
Ottjártunkkor Macaoban 26 kaszinó működött, valamennyi Stanley tulajdona. Elutazásunk után két nappal nyitották meg a 27.-et, a Venetian-t. A Venetian egy-az-egyben a las vegas-i Venetian kaszinó másolata (az pedig a velencei Szent Márk tér másolata, csatornákkal, gondolákkal meg mindennel).
A télen olvastam, hogy Stanley napi 7 millió US dollárt keres, évről évre rakétaként emelkedik felfelé a világ leggazdagabb embereinek a listáján. Most 84 éves rengeteg elfogyasztott feleségétől származó számtalan fia kezdi kivenni a kezéből a businesst.
Macaoban nem létezik munkanélküliség és számlálatlanul dől oda a pénz. A város lett az ázsiai Las Vegas, Stanleyt mindenki hősnek tartja. A kínai ügyvédek százai állami megrendelésre keresik a kiskaput a szerződésen, amivel az megtámadható volna. Még nem találták meg.
Az idegenvezetőnk kissé szomorú. A fiatalok nem járnak iskolába, nem tanulnak, hanem elmennek a kaszinókba kártyát keverni és nagyon jól keresnek, jól élnek.
A város nagyon szép, visszacsatolásakor a kínaiak egy aranyló lótusz szobrot ajándékoztak nekik, annak a megtekintésével kezdtük a városnézést. Utána a tenger partjára épült hatalmas Kum lam szoborhoz vittek, amely állítólag Máriát ábrázolja buddhista fejdísszel, azaz a vallási tolerancia szimbóluma Macaóban.
A busz körüljárta az átadásra készülő Venetian-t, elhaladtunk még néhány kaszinó előtt, majd a CCTV toronyhoz vittek. Amikor hallottam, hogy üvegből van a padlója, akárcsak a torontói TV toronynak, tériszonyomra való tekintettel nem mentem fel a tetején a kilátóhoz körülnézni. A toronyból bungee jumping-olni lehet, az ember rengeteget zuhanhat.
Az ebédet az egyik kaszinó éttermében tartották, amolyan „kínai svédasztal” féleség volt. Mindent ehettünk, amit szemünk-szánk kívánt, csak nagy volt a tolongás az asztal körül. Evés után játszani is lehetett, az egyik bukaresti útitársam nyert is néhány dollárt.
A délutáni program a St Paul katedrális homlokzat-maradványának a megnézéséből és shoppingolásból állt. A katedrális több évszázada tűzvész martaléka lett, csak bejárati fala és kriptái maradtak meg. Shoppingolni nem igazán akartam, így megtekintettem a ST Paul közvetlen közelébe, a fal maradványainak a tövébe épített aprócska buddhista templomot, majd bámészkodtam egy kicsit a városközpontban.
Nekem tetszett Macao, szívesen élnék és dolgoznék ott egy ideig.
Shanghai – a jó férjek városa
Látogatásunk utolsó célállomása Shanghai volt, idegenvezetőnk szerint a jó férjek városa, akik bármilyen magas tisztségviselők, este otthon segítenek a házimunkában. Shanghai egy különleges, kiemelt gazdasági régiónak számít „Mainland China” leggyorsabban fejlődő városa.
Igazi kommunizmusba ágyazott kapitalista város, minden másképp működik, mint az ország többi részén. Amíg fentebb leírtam, hogy Pekingben a gépkocsiforgalmat rendelettel korlátozzák a páros/páratlan rendszámok alapján, addig Shanghaiban az autó forgalmi engedélyek licitje folyik. Aki hajlandó sokat fizetni a polgármesteri hivatalnak, bejegyezheti az autóját a városban. Ha nincs pénz, a tulajdonosok vidéken íratják forgalomba kocsijukat. Ebben az esetben viszont az autópálya, a hidak használata, az alagutak, a parkolóhelyek mind többe kerülnek, mint a helyben bejegyzetteknek.
Meglepő dolgot állított még az elején Pekingben az idegenvezetőnk: a közlekedési szabályok „opcionális”-ak. A gyalogosoknak mindig ott és akkor kell átmenni az úton, ahol és amikor a kínaiak. Ha gyalogátjárót keresünk és kivárjuk a zöld jelzést, nem biztos, hogy élve megússzuk, mert a piroson áthajtó kocsik elgázolnak. Ezt mindenütt betartottuk.
A város állítólag olyan gyorsan épül, hogy 6 havonta újra kell nyomtatni a várostérképet. A központban maradt még néhány ócska viskó. Utolsó pillanatban kaptak észbe, és most történelmi relikviaként védik őket az ingatlan-spekulánsok nagy csalódására.
A legelső látványosság a Yu yuan park volt. Kínaiból lefordítva „yu yuan” azt jelenti, hogy „szülőknek tetsző cselekedet”. A parkot egy gazdag hivatalnok építette ki és rendezte be szülei számára. Valóban nagyon szép.
A park körüli utcákban piac van, agresszív elárusítókkal, kemény marketinggel. Alig lehet elmenekülni karmaik közül valami apró, fölösleges, de nagyon érdekes kütyü megvásárlása nélkül. Pekingben a Tiltott városból a Starbuck’s-ot elűzték, a shanghai piacon viszont az is ott van.
Érdekes, hogy a kirándulás utolsó napján sikerült elveszíteni 3 útitársunkat a tömegben, az azelőtti két hétben nem volt semmi probléma. És a turistaprogramban meghirdetett program ezzel befejeződött. Az útitársaim számára kezdődhetett a másfél napos shoppingolás, a látni vágyók pedig fizethették a fakultatív programokat.
Az első opcionális program egy mongol hot-pot barbeque vendéglő volt, amelyet egy esti sétahajózás követett a Huangpo folyón. A hot pot abban különbözött a chengdui-tól, hogy nem mi főztük magunknak az ételt a saját fövő vizes edényünkben. Itt az általunk összeválogatott alapanyagokat (4 féle hártyavékonyra szelt nyers hús, reszelt zöldségek, gyümölcsök és fűszerek) egy szakács rádobta egy erősen felhevített, 2 m átmérőjű, kör alakú fémlapra és egy hatalmas lapos késsel forgatva odébb tolta. Egy másik szakács tovább forgatta és tolta a sülő ételt a lapon a harmadikhoz. Az már a kör túlsó végén állt és a kész ennivalót visszakaparta a tálkába, amin odavittük. Nagyon gyors, különleges, látványos és finom volt.
Az esti hajókirándulás is nagyon szép és tanulságos volt. Lenyűgözőek voltak a színesen kivilágított felhőkarcolók és megdöbbentett, hogy még vasárnap este 9-kor dolgoznak az új tornyon, amelyik a legmagasabb lesz a világon. Ottlétünk rövid két napja alatt is látványosan haladtak az építésével. Hihetetlen ez a szorgalom és szerénység. A „kínaiak már rég megelőzték amerikát[9], csak azok még nem vették észre” írtam sms-ben néhány itthonmaradt barátomnak.
Aki reggel nem ment shoppingolni a Nanjing Road-ra (3,3 km hosszú út, csak bevásárlóközpontok vannak rajta. Tavaly egy román hölgy egy egész nap alatt a legelső üzletet sem volt képes végignézni, az egész napot abban az egyben töltötte.), az egészen gazdag programban részesült.
Az első látványosság a Jinmao torony volt, a 4. legmagasabb épület a világon. (A világon az első 10 legmagasabb épületből 4 Shanghaiban található.) A felvonó 9 m/sec sebességgel repített fel a 88. emeleti kilátóra, ahonnan körbefényképeztem a várost. Az utolsó 35 emeleten egy gyűrű alakú szálloda található, érdekes lepillantani a belső udvarba a látvány miatt, de nekem kör alakú belső udvar kategóriában Gaudi Pedrerája azért jobban tetszett Barcelonában.
A torony után megnéztük a Jáde buddha szobrok templomát. Éppen a 7. holdhónap 15. napja volt, amely valami nagy ünnep a buddhistáknál, nagyon nehéz volt átvergődni az áldozatokat égető és imádkozó tömegen. A templomban van egy 1 darab fehér jádéból faragott ülő Buddha szobor. Egy másik épületszárnyban pedig egy ugyancsak jádéból faragott fekvő Buddha. Egyesek szerint a nirvánába lépés pillanatát ábrázolja az átszellemült arcú, fekvő szobor. Az ateisták és szkeptikusok szerint egy ópium-szívót ábrázol, aki éppen teljesen el van szállva a kábítószertől.
A templomban rengeteg áldozat-, előre papírra írt ima- és szuvenírbolt található. Nemcsak képeslapot lehet vásárolni, hanem a Buddha szobrok különböző méretű utánzatait. Az egyik fehéren csillogó, élő ember nagyságú fekvő Buddha szobor nagyon sok turistát csap be. Minden idegenvezető nélkül érkezett turista azt fényképezi le. Az igazi fekvő jádé Buddha egy emelettel fölötte található az épületben, 4-5 éves gyermek méretű és nem szabad fényképezni sem azt, sem az ülő szobrot. (Buddhista szentélyekben általában nem szabad fényképezni, csak az udvarukon, így volt ez a Jokhangban, a Potalában és az Emei hegyen is. A szerzetesek nagyon megharagszanak és elkergetik a turistákat. Ez a jobbik eset, mert van, ahol nem szerzetesek vannak a látványosságok mellett, hanem a kínai néphadsereg biztonsági őrei.)
A busz ezután kivitt Shanghaiból és a saját Velencéjüknek tekintett Zhou Zhuang a vízi falut látogattuk meg. A múzeumfalunak 4-5 utcáját meghagyták a 100 évvel ezelőtti állapotban, állítólag az emberek is ugyanúgy élnek még ott, mint annakidején. A turisták létszáma alapján ezt kötve hiszem. Az egyik utcában olcsó zsibvásár van, a csatornákon lehet csónakázni. Azért különös és érdekes látvány volt.
Abban a faluban is láttam meztelen fenekű kisfiúk futkározni, ami több helyen is előfordult. A kisfiúknak csak egészen lent, bokától térdig varrják össze nadrágszárát és a derekukon van összefogva, a többi rész a lábak között belülről szabadon lebeg. Egy világot járt útitársam szerint távoli falvakban a felnőtt férfiak is így járnak.
A reptérre menet a kíváncsiak kipróbálhatták a Maglevet, a mágneses vasutat, amely 350-400 km/h sebességgel repíti az utazókat Shanghai központjától a reptérig. A román idegenvezetőnk csodálkozott, hogy a macao-i bungee jumpingon kívül ez volt az egyetlen fakultatív program, amit kihagytam a két hét alatt. Egyrészt az Amsterdam-Basel ICE is megy 300 km/h-nál nagyobb sebességgel Köln és Frankfurt között, utaztam már ilyen sebességgel. Másrészt skót voltam. Ha a busz ingyen kivisz, miért fizessek 10 EUR-t, hogy utána a reptéren megvárjam a csomagjaimat, amelyeket ugyanaz a busz szállít?
A repülőtéren a becheckolásnál még az én 25 kg-s kis csomagomba is belekötöttek, de aztán szemet hunytak fölötte. A craiovai utastársainktól viszont 200 EUR túlsúly pótdíjat kértek. Ezen én elcsodálkoztam, az útitársaim meg alkudtak. A pótdíjra is lehet alkudni! Kiegyeztek a csomagellenőrökkel 30 EUR-ban.
Az utazás már csak két meglepetést tartogatott számomra. Habár a közvetlen Shanghai-Istanbul járaton ültünk, Pekingben, ahol a gép csak megállt, le kellett szállnunk a repülőről. És volt útlevél meg vízumellenőrzés, vámnyilatkozat, karanténpapírok, átvilágítás, stb. Majd ücsörögtünk 1 órát a váróteremben és visszaültünk ugyanazon gép ugyanazon székeibe.
Istanbulban is kellett várni a kapcsolatra több, mint 2 órát. Az Istanbul-Bukarest járaton egy bukaresti üzletasszony ült mellettem, aki épp pekingi üzleti útjáról tért haza. Az egész másfél órás úton lélegzetvétel nélkül végig beszélt.
Állítólag semmi sem igaz abból, amit láttam. Egy utolsó, lepattant és szegény országban jártam, amelynek van néhány turistalátványossága. Ráadásul az üzleti életben még régi partnereikkel szemben sem állják szavukat.
Bukarestben sms-ben tanácsot kértem volt hallgatómtól taxi-ügyben, az Északi pályaudvarra hajtottunk és felültünk a Segesvár felé induló gyorsvonatra.
Vége lett a rövid és élménydús utazásnak. Nekem tetszett, és legalábbis Tibetbe, visszavágyom.
Szabó Árpád
Marosvásárhely, 2007 október 7
UI: Néhány általam készített amatőr fénykép, amely a leírtakat ábrázolja, megtekinthető a http://picasaweb.google.com/szdoki/KNaiUtazS címen.
[1] Révai Nyomda és Kiadó, Budapest, 1947 (Újra kiadták „Az élet sója, avagy az élet megélésének fontosságáról” címen, Tercium, Budapest., 2000
[2] A kék színnel aláhúzott szavak nem a meglátogatott objektumokat akarják kiemelni, hanem hiperlinkek. Aki on-line olvassa a szöveget és kattint rajtuk az egérrel, fényképeket és leírásokat talál róluk az Interneten.
[3] A legtöbb dolog, amit leírok, az idegenvezetők elmondására támaszkodik, ami nem biztos, hogy a leghitelesebb forrás. Az Internet sem job. Pl. a Kampa La hágót beütve a Google-be, legalább 6 magassági adatot találtam reá 4790 m-től 5030 m-ig. (A tibeti idegenvezetőnk a helyszínen 4990 m-t mondott.)
[4] A buszsofőrünk Xi’an-ban eldicsekedett két gyönyörűszép kislányával. Viszont azelőtt a pártbizottságnál volt sofőr, a 2. gyermek születésekor kirúgták (a pártból is), buszra került.
[5] Három legenda is létezik az arcok megmintázásáról. Az egyik szerint a szobrászok egymást nézték munka közben, egymás arcvonásait örökítették meg a szobrokban. A másik szerint mindenki emlékezetből a saját családtagjainak az arcmását örökítette meg. A harmadik szerint külön rabszolgákat állítottak oda modellnek.
[6] Helybéli idegenvezetőnek napi 20 RMB (=2 EUR) a fizetése az utazási irodánál. Ebből megél, kifizeti a házbérét és segíti a falun élő családját is.
[7] A gyengébb idegzetűek hagyják ki ezt a részt. Néhány útitársam szinte rosszul lett.
[8] A gyengébbek kedvéért: Jackie Chan karate-s filmekben szereplő színész, Lee úr ingatlanokkal foglalkozik, a leggazdagabb ember Hong Kong-ban.
[9] Igaz, hogy úgy értesültem, Amerikában már folyik a távolkelet-ellenes kampány. (Ahogy a ’80-as évek végétől hergelték őket a muzulmánok ellen és 2001 szeptember 11-én meglett az eredménye.) Az elárusítók már sokszor azt hazudják a hiszékeny bevásárlóknak, hogy a kínai vitamintabletták mérgezettek és a japán gyártmányú fényképezőgépekhez nincs angol nyelvű használati utasítás csatolva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése