Berázódtam Antwerpenben, 1999 december

Az alábbi írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.

Paraszt a gyémánttőzsdén

Az erdélyi magyarság (önjelölt?) vezetői sokat dobálóznak különféle “modellekkel” a kisebbségi kérdés megoldására. Hallhatunk svájci, dél-tiroli, belga, stb. megoldásról. A románok közben az USA olvasztótégelyét hozzák fel példának és mindenképp be akarnak olvasztani. Elfelejtik, hogy az amerikai olvasztótégely már rég nem működik, a friss mexikói, stb. bevándorlóknak eszük ágában sincs angolul megtanulni és protestáns hitre térni.
Lássuk azonban, hogyan működnek a kezdetben említett modellek a valóságban. Az EU polgárai általában, gyanakodva néznek egymásra. A multikulturalitás érthetetlen egy olyan átlagember számára, aki még a saját népe kultúráját sem ismeri. Ami érthetetlen, az félelmetes, amitől félünk, azt gyűlöljük. A nagy európai összeborulást gazdasági érdekek vezérlik és csak a politikusok pohárköszöntőiben létezik. Attól persze még lehet többé-kevésbé civilizáltan egymás mellett élni.
A nyáron jártam Dél Tirolban. Ott nincs kétnyelvűség! Minden CSAK NÉMETÜL van kiírva. Az emberek csak németül beszélnek. Az olaszok most már mégsem azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy a tartományt megszállják és elcsatolják az osztrákok. Egész Észak-Olaszország meg szeretne szabadulni a Romániánál is szegényebb déltől, amely csak viszi a pénzt, és a bürokraták elsikkasztják.
És Belgium? Néhány hónapja már itt élek. Ennek az országnak állítólag három hivatalos nyelve van: a holland, a francia és a német. A kb. 10 millió lakóból 6 millió flamand, 4 millió vallon és 60.000 német (a lakosság 0,6%-a! Így nekünk Romániában minimum 5-6 hivatalos nyelvünk kéne legyen.) A flamand-vallon egymás mellett élésről elég viccet ismerünk.
Ha az ember Aachenből, Németországból elindul Liege felé, annak függvényében, hogy az autópálya éppen flamand, vallon vagy német területeken halad át, ugyanazt a várost 30 km-ként más néven mutatják az útjelző táblák. Brusselen kívül sehol sem igazán találhatók kétnyelvű útjelzők.
Így nemcsak Liege lehet kiírva a táblákra, hanem Luik vagy akár Lüttich is. (Ugyanez a helyzet a fővárossal, Bruxelles-Brussel-Brüssel vagy Leuven-Louvain-Lövennel, a példák a végtelenségig sorolhatók.) Ilyenkor a tájékozatlan külföldi sofőr a jobboldali ülésen meghúzódó asszonyt szidja, “Hogyan nem képesek a nők egy térképen tájékozódni? Már megint félreirányítottál az előző kereszteződésnél!“ Pedig nincs igaza, mint általában.
Ha az ember vonaton utazik, legelőször azon lepődik meg, hogy a vonatvezető minden közeledő állomásról hangosbemondón tájékoztatja az utasokat. Utána figyel fel rá, hogy a tájékoztatást adó Liege előtt csak franciául beszél, Brussel előtt két nyelven, Leuven előtt csak hollandul. Belgiumban nincs két(három)nyelvűség. A főváros kivételével minden területen más nyelvet beszélnek, de csak egyet.
Ami Brusselben történik, az fárasztó. Amíg az ember leolvasná a kétnyelvű táblákat, már rég túlhaladt rajtuk és eltéved. Ráadásul több nyelvhez nagyobb táblák is kellenek, ami többe kerül. Ez érvényes azokra az erdélyi városokra is ahol háromnyelvű táblákat szereltek fel. Ez csak arra jó, hogy az idegenek biztosan eltévedjenek. Elég volna csak egy nyelven kiírni mindent, a helybéliekén.
Belgiumban nemcsak az eddig említett három etnikum él. Nagy számban élnek itt zsidók, akik az évszázadok folyamán hozzájárultak a gazdaság újbóli és újbóli fellendítéséhez, valamint marokkóiak és olaszok akik vendégmunkásként jöttek a ’60-as években és itt ragadtak. Ezenkívül van itt mindenféle színű és fajtájú ember, eurobürokrata, vendégmunkás, menekült és látogató Európából, Ázsiából és Afrikából.
A helybéliek különféleképp viszonyulnak a különféle “idegenekhez”. Az EU tagországokból érkező vendégmunkásokat általában elfogadják (kivéve a hollandiaiakat, akikkel kölcsönösen irtóznak egymástól, a németeket és a franciákat, akik elég sok szenvedést és pusztítást okoztak az utóbbi évszázadokban). A keleteurópaiakat nem szeretik, a más kontinensekről jövőket pedig utálják.
Ennek ellenére az emberek az utcán mindig udvariasak, jóindulatúak és segítőkészek. Csak választásokon szavaznak mindig a Vlaamse Blok-ra (WC Tudor pártjának itteni megfelelője).
Érdekes, hogy az egyetemek menedzsment szakán például szemináriumi vitákat rendeznek arról, hogy a flamandok miért xenofóbok és rasszisták? (A tanárnő és a hallgatók nagyrésze flamand – Romániában próbálna meg valaki ilyen órákat tartani!)
A királyi család nem igazán van otthon a holland nyelvben, de azért elég tűrhetően törik. A trónörökös menyasszonya viszont csak most tanul hollandul. Egész Flandriában minden vasárnap reggel a rádiókabarékban van legalább egy szám, amelyik a kiejtésével csúfolkodik. A nyelviskolák óriásplakátokon hirdetik, hogy “mi helyesebben megtanítunk hollandul, mint ahogy Mathilde beszél”. (Mikor érjük meg, hogy azon csúfolódhassunk, hogy országunk vezetői mennyire törik a magyart?)
December 4.-én volt a belga trónörökös eljegyzése. Aznap elméletileg ingyen lehetett utazni az ország összes vonatán. De csak annak, aki november 25 előtt kiváltotta magának az ingyenes kártyát. Kártyát viszont már 24-én délután nem lehetett kapni. Ilyen a helybéli ingyenesség. Nemcsak a kabarék örök témája a királyi család. Az esküvő alkalmából bugyuta gúnydalt is írtak az ifjú párról, minden flamand adó naponta többször lejátssza.
Az iskolák nincsenek mind állami kézben. A katolikusoknak és a zsidóknak saját külön iskolahálózatuk van, amelyek nagyon magas színvonalúak és széles elismertségnek örvendenek. Egyes újságok állítása szerint nagyon sok olyan zsidó él Flandriában, akik szinte egyáltalán nem tudnak hollandul, mégis nagyon jól megélnek a maguk kis közösségeiben és nincsenek beilleszkedési problémáik az országban.
Amikor vérbeli kereskedőknek mondjuk őket, szerényen válaszolják: - “Akkor te még nem próbáltál hindukkal üzlete kötni. Ők az igaziak.” A gyémántkereskedelmet Antwerpenben ez a két nemzetiség uralja. Érdekes egy látogatást tenni a gyémántnegyedbe.
Én még a gyémánttőzsdére is bejutottam. Oda az utóbbi száz évben egyetlen idegen sem tehette be a lábát. Ugyancsak nem szabad belepni nyakkendő nélkül és farmernadrágban. Szerénységem egy pár óra alatt 3 db 106 éves hagyományt rúgott fel! (Nem kevés, mi?)
Szinte hihetetlen, hogy a gyémántkereskedők nem használnak írott szerződést! Alku után azt mondják, hogy "MASAL", kezet fognak és máris eldőlt néhány millió dollár sorsa. Ha valaki nem fizet, nem mennek bíróságra, csak kiírják a nevét egy darab papírra, aminek a másolatát a világ mind a 21 gyémánttőzsdéjén kiakasztják a falra (a 21-ből 4 itt van Antwerpenben, ahol a világ nyersgyémántjának 85%-a, a csiszolt gyémánt 50%-a cserél gazdát). Az illető többet soha életében nem mehet egy gyémánttőzsde közelébe.
Egy gyémántgyárban is voltam. Nem semmi. Minden bombabiztos és meg az utcán is egyszerre több TV kamerán keresztül figyelnek. A modern technika furcsán keveredik a hagyományos módszerekkel. Az ékszernek szánt gyémántok minden adatát aprólékosan számítógépre viszik A térhatású rajzon a számítógép megkeresi az ideális méretet és alakot, hogy az anyagveszteség minimális legyen. Utána lézerrel vágják a követ a kívánt alakura. A végső csiszolás azonban kézzel történik.
Megbámultam az antwerpeni tenisztorna trófeáját is. A 6 kg aranyból készült teniszütőbe több mint 1500 gyémánt van belebarkácsolva. És az egész 10 centire volt az orromtól (egy golyóálló üveg mögött).
Belgium, főleg az északi és keleti része egy hatalmas sík terület, ahol jól lehet háborúzni (Duinkerke, Waterloo, stb.) Az évszázadok során többször megütköztek itt Európa nagyhatalmai. És mindig a flamand városok szenvedték meg, mert többször lerombolták és kifosztották őket. (Részben érthető, ha nem rajonganak a szomszédaikért.) Mégis mindig újjáépítették őket és ma is virágoznak. A gyönyörű óvárosok ma is állnak és vonzzák a turisták millióit. (Egy tanárom szerint az amerikaiak tudják, hogy Brugge a világ legszebb városa és azt is, hogy Európában van, de valahova Franciaországba helyezik.) A dolog nyitja, hogy nem sopánkodnak az idegen megszállók aljasságán és saját sorsunk cudarságán, hanem mindig keményen dolgoznak és mindent újjáépítenek a romjaiból.
Flandria másik érdekessége a romba dőlt, elhagyatott házak jelenléte a turisták által is látogatott történelmi városközpontokban. Emellett helyenként a városatyák a polgármesteri hivatalok közelében építik fel a szociális segélyre szorulóknak a lakásokat. Éppen ezért a koldusok is hozzátartoznak a városképhez, de itt nem annyira agresszívek, mint Budapesten vagy Romániában.
Érdekes volt, amikor Antwerpen polgármesteri hivatalában állófogadást rendeztek az Európa különböző országaiból idesereglett diákok számara. Az épület nagyon klassz, a kevés renaissance épületek egyike Észak-Európában (mar a renaissance országokhoz képest észak). A polgármester néni el akarta küldeni nekünk a tanügyekért felelős alpolgármesterét. Sajnos az utolsó pillanatban az alpolgármester úr el kellett menjen egy költségvetési vitára és elküldte egy főtanácsosat, hogy fogadjon minket.
Össze is gyűltünk egy teremben, amelynek közepén volt néhány asztal, rajtuk fehér abrosszal. (Lesz kaja meg pia - súgta az egyik helybeli diákvezér.) Lezajlottak a köszöntő beszédek és megjelent néhány jólöltözött úriember, tálcával a kezükben. A tálcákon teli poharak voltak, hogy lehessen pohárköszöntőket tartani.
A poharakban nem pezsgő volt, hanem ... sör!
Ilyen fogadást sem láttam még! (A kaja elmaradt, mert szegény az eklézsia a világ legnagyobb gyémántcsiszoló központjában.)
Milyen a diákok élete? Már szóltam a diákklubok működéséről. A tagságuk teljesen önkéntes, mégis a gólyák versengenek a bejutásért. Az idősebb klubtagok ötletességét a különféle kínzások kitalálásában még Rejtő Jenő őrmesterei is megirigyelnék. A gólyák meg csak térdelnek legszebb ruháikban a pocsolyákban, vonulnak meztelenül az utcán a novemberi hidegben és teli szájjal zabálják a kutya- meg macskaeledelt a Groenplatzon. Mindezt teljesen önként, csak azért, hogy a következő években leszállított áron sörözhessenek, mozizhassanak, cantusokra járhassanak és legyen érdekvédelmük.
Mert ha kell, a klubok választott vezetői nemcsak pénzes szponzorokat hajtanak fel, hanem a sarkukra állnak az egyetemek tanáraival, vezetőivel szemben. És kemény harcosok.
A diákklubok érdekes tevékenysége a “cantus”. Tulajdonképpen egy hatalmas, énekléssel egybekötött ivászat. A részben latin nyelven zajló ceremóniának szigorú szabályai vannak. Mindenkinek van énekes könyve és köteles minden szabályt betartani. Aki hibázik, arra büntetést szabnak ki. A büntetés általában ivási kötelezettséget jelent, néha egyszerre három pohárból vagy fejen állva. Nem könnyű. És hány hordó sör elfogy ilyenkor! A flamandok és kínaiak egész jól megtanulták, hogy “Maros menti fenyves erdő aljába”.
Ezt már csak az múlja felül, amikor két klub közös cantust rendez és mindkettő be akarja bizonyítani, hogy ki a jobb (ivásban és éneklésben.)
Végül a szponzor neve (nemcsak, mert szerződés kötelez rá, hanem, mert valóban hálás vagyok): “A fenti írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.”

Pusszantás:
Szabó “Doki” Árpád
Antwerpen, 1999 december 12

Antwerpen 1999 - 2000, így kezdtem MBA hallgatói pályafutásom

Az alábbi írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.

Parasztnak csokoládé

Amikor 10 órai buszozás után izzadtan, koszosan és büdösen megérkeztem a Ferihegy-2A légi terminálra, még rengeteg idő volt a felszállásig. Találtam egy nagyon szimpatikus, elkerített bárt, amelyben a kliensek friss újságot is olvashattak. Megtetszett nekem, és úgy, ahogy voltam, a szakadt farmeremben, beléptem és kértem egy kis Uniqumot meg egy kávét. A csaj pedig egy Golden Business-Class Membership Cardot kért. Aztán … annyiban maradtunk. Ekkor jutott először eszembe a volt kollégiumi szobatársam kedvenc mondása az ilyen helyzetekben: “Parasztnak csokoládé”.

Szóval az - EU féléves ERASMUS (European Community Action Scheme for the Mobility of University Students) ösztöndíjának köszönhető - Antwerpen-i tartózkodásom úgy kezdődött, hogy a belgák a vízumomban csak a saját országukat jelölték meg utazási célként, nem a schengeni államokat. Erre az osztrákok azt mondták, hogy álljak be a nagy sorba néhány napig a románok és jugoszlávok közé és kérjek tranzit vízumot. Engem az osztrákok ne szívassanak. Ekkor döntöttem úgy, hogy átrepülök fölöttük. (Így jutottam Malév repülőjegy birtokába és kerültem ki a repülőtérre.)

De térjünk csak vissza az elejére. A repülőjegy-irodából elindultam a bankba belga frankot venni. Miután a Budapest Bank, a K&H Bank és az OTP bank több fiókja sem tudott segíteni rajtam, lankadni kezdett az éberségem és eszembe jutott, hogy a nagyváradi neppereknél minden héten problémamentesen váltok be valutát. Budapest nem Nagyvárad. Szóval az Astoria előtt a nepper 40.000 forinttal vágott át (160 USD – kéthavi egyetemi adjunktusi fizetés Romániában).

Ezután visszautaztam Nagyváradra, majd onnan Marosvásárhelyre akartam menni a csomagjaimért. A nagyváradi állomáson a kasszásnő szemberöhögött, hogy “A menetrend szerinti 11.30-as vonat már 9.45-kor elment, ha-ha-ha.” (Időnként hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy Románia egy MÁSfajta ország.)

Tulajdonkeppen mázlim volt, mert egy fél nap múlva, a következő vonaton Dr. Kovács Albert bölcsészprofesszorral és irodalomkritikussal (Mircea Dinescu apósa, aki ’89 telén meg Romániában volt, tudja kiről van szó) utaztam egy kupéban, aki hasznos tanácsokat adott a Ph.D. dolgozatom megírásával kapcsolatban és sokat mesélt a Securitate jelenlegi tevékenységéről. (Azt hittétek, megszűnt?)

Vásárhelyen buszjegyet akartam venni Budapestig, de figyelmeztettek, hogy nem tudják garantálni, hogy elérem a repülőt. Rendes körülmények között a buszok már hajnali 3-4 órakor Budapesten szoktak lenni (a repülő 7.30-kor indult), de van egy kis baj. “Irány Európa!” – felkiáltással számítógépesítették a magyar határállomásokat. A szóvivő “polgár” kijelentésével ellentétben, hogy az átállás nem jelent semmiféle fennakadást a határforgalomban, a - legalábbis az ártándi – határőrök megvilágosodtak és csoportosan áttértek a taoista hitre. Percenkénti egy leütés - sebességgel dolgoznak a számítógépeken, így egy félig telt busz 1,5-2 órát kell a határon ácsorogjon. Arra is volt példa, hogy egy busz 4 és fél órát állt a határon úgy, hogy nem volt előtte senki.

A legkorábban induló buszra váltottam jegyet és el is értem vele Kolozsvárig (ott kapott gumidefektet). Egy óra alatt cserélték ki a kerekeket, azalatt a később induló buszok megelőztek. A ferihegyi benzinkúti letérőig mégis megérkeztünk hajnali 4-re. Olyankor még minden kihalt és nincsenek buszok. Nem is gondoltam volna, hogy olyan kurva sokat kell onnan még a repülőtérig gyalogolni, és hogy 2 db 15 kilós bőrönd olyan nehéz!

A repülőtéren megkérdeztek, hogy az ablak mellé vagy a folyosóra kérem a helyjegyet. Úgy emlékeztem, hogy csak a hegyekben van tériszonyom, a repülőn nincs, tehát az ablak mellé kértem, hogy többet lássak. Úgy kell nekem! Bécs fölött 10.500 m magasan repültünk át, 850 km/h sebességgel és a pilóta szerint kívül –52 °C volt. Budapesttől Frankfurtig felhős volt az ég, onnan mindent kitűnően láttam. 1 óra 45 perc alatt tettem meg az utat, ami máskor másfél napig tart.

Brusselben Bie, egy kolleganőm várt a tavaly nyári Soros egyetemről. Elvitt Leuvenbe, ahol szembesültem az első furcsasággal. Belgium nagyon sűrűn lakott és ezért a házak 2-3 emeletesek, de egy emelet egyetlen szobából áll, aminek a végében lépcső található a következő emeletig. Az utcáról az átlag lakásnak egyenesen az ebédlőjébe lehet belépni (nincs zöldövezet, kerítés vagy kifutó, a házak sűrűn egymás mellé vannak építve). A földszinten még maximum a konyha van. Az első emeleten található a könyvtár, vagy iroda, vagy vendégszoba (esetleg egy kis belső terasszal, ahol lehet spenótot termelni, hogy legyen valami zöld is). A hálószoba szokott lenni a legfelső emeleten.

Mindez nem érvényes azokra az emberekre, akiknek van mit a tejbe aprítania (pl. Rubens, akinek már a nagyszülei is híres, jómódú emberek voltak, vagy Rockockx, aki Rubens idején volt Antwerpen polgármestere és a művészek mecénása). Az utcáról az ő házaikba belépve egy kis előtérben találod magad, ahonnan egy kicsi belső udvarra / kertre léphetsz ki. A házak gyakran körülölelik az egész kertet. Általában a házaknak a kert felőli részén van egy kis torony is, amelynek a magassága arányos a tulaj gazdagságával (lásd az otthoni gazdag romákat). A Rubens-ház kertjében szökőkút is van.

A belgák amerikai? módon táplálkoznak: reggel kávé, tea, szendvics, esetleg madáreledel (müzli, magok), délben, az ebédszünetben szendvics, és este esznek meleg kaját. A nemzeti eledelük a francia sültkrumpli, de esznek kagylót és sörben főtt nyulat is. Én tavaly Budapesten Bie-vel pacalpörköltet etettem, mint magyar különlegességet (a magyarok meg is róttak miatta). Ő most zelleres almaszószban főtt kagylóval és trappista papok által készített barna sörben főtt tokánnyal várt. A trappista papok nemcsak a sajtkészítésben mesterek.

Különben itt olyan sörfajták is vannak, hogy “Duvel” (ördög) meg “Delirium tremens” és olyan kocsmák, hogy “Déja vu”. A belgák a delirium tremens állapotában nem patkányokat, pókokat és svábbogarakat, hanem rózsaszínű elefántokat látnak (hiába, más kultúra), ezért az illető sör címkéjén is azok lathatók. Itt még a cseresznyéből és málnából is sört főznek. Tulajdonképpen a nők itt úgy szoknak rá a sörivásra, hogy az édes, gyümölcsös sörökkel kezdik. A sörök alkoholtartalma 0-20% között változik.

Vacsora után (negyedszerre már szégyelltem venni a lábosból) Bie barátja elvitt a kocsmába. Az igaz, hogy a belgáknak több mint háromszázötven féle sörük van, de 2,5 decis poharakból szopogatják olyan sebességgel, hogy amíg egy belga megiszik egy olyan kis sört, azalatt egy magyar vagy román polgár simán túl van két korsó rendesen (persze, nem ilyen árak mellett). A flamandok (elvégre Flandriában vagyok, a vallonokról nem tudok véleményt mondani) nem egy kocsmában iszogatnak egész este, hanem “kroegentocht”-ot csinálnak (több [5-6] kocsmába is betérnek egy este és mindenhol csak 1-2 sört isznak).

Mi voltunk egy akkora kocsmában is, mint a nagyváradi Kelly’s - emelet nélkül. Csak nem 5 pincér és egy csapos dolgozott ott, mint a Kelly’s-ben, hanem egyetlen egy és mégis gyorsabb volt a kiszolgálás. Szinte követhetetlen volt a srác keze. Erre Bart elmondta, hogy ez a lustábbik pincér, mert a váltása egyszerre csapol 3 korsó sört, kávét főz, mosogat, összeszedi az asztalokról az üres poharakat és egyben DJ is, úgy, hogy minden zeneszám más CD-ről megy. Állítólag meg is fizetik őket, itt nem illik borravalót adni.

Érdekes dolog, hogy a flandriai templomokban nincsen félhomály, mint nálunkfelé, hanem a hatalmas ablakokon keresztül rengeteg fény áramlik be. És persze az ily módon jól látható festményeket a milyeinknél híresebb festők készítették bennük (Rubens, Jordaens, Van Dyck, etc). A szószékek nagyon szépen vannak kifaragva, sokszor életnagyságú szobrokkal. Ha az ember nem mise idején látogatja a templomokat – ami egyébkent nem ildomos – akkor sokszor elég kemény belépti díjat kell fizessen, amire az ösztöndíjból nem igazán telik.

Indulásom előtt sok jóindulatú ismerősöm olyan kérdéseket tett fel, hogy “Tudsz-e belgául?”, vagy “De ha nem tudsz franciául, azt hiszed érvényesülni fogsz ott az angol tudásoddal?”, meg “Úgy-e Antwerpen Hollandiában van?”, stb. Ilyenkor leereszkedően elmagyaráztam, hogy Belgium lakosságának több mint 60%-a holland anyanyelvű és én Flandriába utazom, ahol különben sem kedvelik a franciákat. Nemrég egy barátom ellátott írásos anyaggal a belgiumi viszonyokat illetően. Abból megtudtam, hogy nemcsak Belgium egy mesterségesen létrehozott állam, hanem Flandria is egy mesterségesen létrehozott tartomány. Néhány évtizeddel azután, hogy a nagyhatalmak létrehozták a Belga királyságot (1830), a “nederduits” (a “Dutch” -holland és a “Deutsch” -német ebből a nyelvből fejlődtek ki) nyelv különféle dialektusait beszélő flamandokat, brabantiakat, antwerpenieket és limburgiakat elkezdték a “flamand” közös névvel illetni. Ők azt állítják, hogy nem is mindig értik meg egymás nyelvét. Szóval a pontosság kedvéért én most etnikai értelemben antwerpeniek közt élek.

Maga Antwerpen egy több mint fél millió lakosú iparváros, a világ legnagyobb gyémántkereskedő központja, legnagyobb vegyipari központja (Rotterdammal közösen), második legnagyobb kikötője, Európa legnagyobb autó-összeszerelője, a belgiumi vállalatok 1/4-nek székhelye, amelyek Belgium össz GDP-jének harmadát adják. Szóval nem ketyefesze. Ráadásul az évszázadok folyamán volt már olyan, hogy porig rombolták. Amikor a XVI. század végén elesett, a 100 ezer lakos fele (a módosabbak és tehetségesebbek) Amsterdamba menekült és ők virágoztatták fel Hollandia gazdaságát.

Én a történelmi belvárosban lakom, (aki meg akar látogatni: B-2000 Antwerpen, Lange Winkelstraat 45) az UFSIA két épülete között, (az órákat a harmadikban tartjuk) 5 percre a Jakobskerktől, (ott van Rubens eltemetve az egyik festménye alá) és 10 percre akár a Groenplaatz-tól akár a Grote Marktól (városközpont). Itt az olvasás az oroszokkal ellentétben, akik a “H” betűt “G” -nek olvassák (pl: Gitler, gandbal) úgy történik, hogy ha meglátnak egy “G” betűt akkor elkezdenek krákogni (pl: Groenplaatz = HHHrunplacc). Az állomástól is kevesebb, mint 10 percre lakom, ha előre szóltok, kimegyek elétek. Egyébként az állomástól el kell menni az első nagyobb kereszteződésig (Frankrijklei), átmenni az úton és jobbkéz felé továbbmeni a Frankrijklein majd Italialein. Az Italialeiból ágazik le a Korte Winkelstraat amely nekimegy az Ossenmarktnak, onnan már látszik a lakásom. Autóval az Italialeiről a Paardenmarktra kell letérni, majd az első nem “behajtani tilos” utcán balra.

Összesen 8-an lakunk egy épületben, hat fiú és két lány. Mindenki külön szobában lakik (egy emelet = 2 kis szoba), a konyha és a két zuhanyzó közös, emeletenként van egy WC. Amint már írtam, az utcáról egyenesen a konyhába lehet lépni, a paszulyleves közepébe. Rajtam kívül mindannyian flamandok. A lakás elég szép és tiszta (a várossal ellentétben) csak rengeteg a szúnyog. Ez így október elején nem kellemes. Miután két éjszaka alatt több mint 35 szúnyog csípett meg, befektettem egy szúnyogriasztó berendezésbe (ez azt jelenti, hogy két napi kajapénzem elúszott).

Sok diák érkezett ide Erasmus ösztöndíjjal. Az első napon a nemzetközi koordinátor még a kínaiak nevét is megpróbálta kibetűzni, a magyarok voltak egyedül akinek a nevével még csak nem is próbálkozott. A 200 külföldiből 10-en magyarok vagyunk (2 debreceni hollandos- és 4 veszprémi németes filosz, valamint 4 budapesti közgazdász.)

Amikor furcsállottam, hogy valaki Belgiumba jön németül tanulni, a flamandok büszkén vágtak a szavamba, hogy a német Belgiumban hivatalos nyelv. A flamandok utálják a vallonokat, és közösen utálják a németeket, de nagyon is büszkék arra, hogy az országuknak három hivatalos nyelve van. (Bezzeg Keleteurópában!) Belgium egy szövetségi állam, amely három területi- (Flandria, Vallonia és Brussel) – ezek a társadalmi és gazdasági ügyekért felelősek -, valamint három nyelvi önkormányzatra oszlik (flamand, francia és német) – ők felelősek a kultúráért és oktatásért. Minden önkormányzatnak saját törvényhozó és végrehajtó testülete van.

Az antwerpeni egyetem (UA) tulajdonképpen 3 egyetem integrációjából alakult ki (UFSIA – UIA –RUCA). Az UFSIA, ahova én járok, a jezsuiták által lett megalapítva, ezért nevezték el Loyolai Szent Ignácról = Universitaire Faculteiten Sint Ignatius te Antwerpen. Ennek ellenére teljesen világi egyetem, saját kápolnával és lelki szolgálattal, de az emberek vallási- és világnézetébe nem szólnak bele. (Ars amatoria: erdélyi magyar tannyelvű felsőoktatás.) Nehéz is lenne a sok ferdeszeműt és színesbőrűt jezsuita szellemben nevelni.

A felsőoktatás Belgiumban is főiskolai és egyetemi képzésből áll. A főiskolákban három évig kell gyakorlatias dolgokat tanulni. Az egyetemi / tudományos oktatás három fokozatú. Az első lépcső után (2-3 év) az emberfia “kandidaat” lesz. Ha még ül az iskolában 2-3 évet akkor lesz “licentiaat” és államvizsga dolgozatot kell írjon, ezután következik a posztgraduális képzés (master vagy Ph.D.). Az orvosi és fogászati egyetemeken kívül sehova sem kell felvételizni, mindenkit felvesznek. A közgazdász képzés 4 éves (2+2). Én itt az alkalmazott gazdaságtani fakultás (TEW) MBA szakjának másodévére iratkoztam be. Szervezeti viselkedést (Management and Organizational Behavior – tankönyv = 400 BEF) és döntéselméletet (Management Decision Methods – tankönyv = 1960 BEF) hallgatok az MBA anyagból, valamint az európai integráció problémáit a normál képzésből.

A 41 hallgató fele külföldi (Indonézia, India, Vietnam, Kína, Togo). A legtöbben nem is közgazdász alapképzettségűek. Nagyon sok a mérnök, de olyan kollegám is van, aki gyémántszakértésből szerezte a diplomáját (én pedig eddig gyémántot csak filmeken láttam sok lövöldözéssel körítve). Ő 8 éves kora óta tanulmányozza a Torát (állítólag élesíti az eszet) és 6 nyelven beszél. Érdekes, hogy itt a sábeszdeklit nem az áll alatt erősítik a fejhez gumipertlivel, mint Nagyváradon láttam, hanem hajcsattal tűzik a hajba.

A sokszínűségből adódóan akadnak félreértések, kulturális különbségek. Az egyik kínai kollegámtól megkérdezték, hogy hova való. Ő, szegény, mondott valamit, amit senki nem értett. Ezért újra megkérdezték. Megint válaszolt, de még mindig úgy néztünk rá, mintha kínaiul beszélne. Ekkor panaszosan kitört, hogy a városkának, amelyikben lakik, több a lakosa, mint egész Belgiumnak! Hiába, nekünk csak sivatagok, folyók, fennsíkok és hegycsúcsok neveit tanították meg Ázsia földrajzából, azt sem tudtuk mind megjegyezni.

A helybeliek körbevittek a campuson és elértünk az ebédlőhöz is. “Itt lehet ebédet vásárolni 11.30 és 13.30 között.” - mondta a vezetőnk. “Fizetni kell?” – kérdezte egy görög kollega. Azt hittük, valamit nem értett. “Az élelmiszer is áru.” – adta meg vezetőnk a szakszerű választ. “De Görögországban a diákok ingyen kapnak enni a menzán!” – kiáltott fel a kollega elszontyolodva. (Javasolom, ezentúl Görögországba kérjetek ösztöndíjat. Én is oda fogok pályázni.)

A togoi kollegám elmesélte, hogy otthon a testvéreivel franciául beszél, a szüleivel és a többi rokonnal a helyi törzs nyelvén. Az állam hivatalos nyelve a francia és az apuka zsenge gyerekkoruktól kényszerítette fiait annak beszélésére, hogy sikeresebbek legyenek az életben.

Aki a bürokráciára panaszkodik, az jöjjön el ide. A rendőrségen 4-5 órát kell várni, hogy az ember megmutassa az útlevelét és megmondja a nevét / címét. Ezután hazaküldik, hogy néhány nap múlva egy rendőr ki fog menni a lakására, megnézni, hogy valóban ott lakik-e és alkalmas-e a lakás a benne való életre. A látogatás után a rendőr aláír egy papírt, amelyben igazolja, hogy ott járt a lakásban. Ezt az igazolást egy csomó másik papír, sok pénz és 6 db fénykép (úgy látszik, a fényképemmel akarják kitapétázni a lakásukat) kíséretében vissza kell vinni a rendőrségre és újra sorba állni a tartózkodási engedélyért.

Szerencsére a rendőrséghez közel van a Jakobskerk meg néhány múzeum / étterem, így az ember a sorszámmal a zsebében végezheti a dolgait. Csak félóránként be kell nézni a várószobába a sor állásáról tájékozódni.

Ha valaki csomagot kap, a posta küld neki egy levelezőlapot, hogy hívjon fel egy telefonszámot időpont egyeztetése végett. Amikor az ember telefonál, akkor rászólnak, hogy “Faszikám, ülj holnap egész nap otthon, mert elvisszük neked a csomagot.” Amikor megkérdeztem hogy, “De mégis hány óra körül jönnek?” – nem tudtak válaszolni. Úgy homályosan körülhatárolták a másnap délelőttöt.

Egyébkent nagyon sok rendőr járkál az utcákon és komolyan büntetnek. Gyorshajtásért akár 10.000 frankot is elkérnek. A gyalogosok is félnek, nem mindig mennek át a piroson, még ha üres is az utca. Ennek ellenére pl. a biciklizőknek az egyirányú utcákban is szembe szabad kerekezniük a forgalommal!

Az egyetemi campusok eléggé szét vannak szórva. Az UFSIA a történelmi városközpontban van, de az UIA még a külvároson is túl, 40-45 percet kell odáig buszozni, ami nem olcsó mulatság. (Ráadásul az oda ingázó debreceni lányoknak jóval kisebb az ösztöndíja, mint nekünk, budapestieknek és veszprémieknek.)

Itt a diákság egyetemista klubokba tömörül (Viking, Andoverpia, stb) és úgy él társadalmi életet. Én kettőnek is a tagja vagyok: az ESN-t (Erasmus Students Network) olyan helybéliek alapították, akik már jártak külföldön Erasmus ösztöndíjjal és most ők szeretnék a külföldiek beilleszkedését segíteni – törzskocsmájuk De vettige Swa; az MBA UFSIA pedig az MBA hallgatók elit klubja – törzskocsmájuk De Prof. A flamand diákok szokása – valószínűleg a népsűrűség miatt is -, hogy olyan kocsmákba járnak, ahol mozdulni sem lehet a tömegtől (ezt szó szerint értem) és a zene úgy ordít, hogy nem lehet beszélgetni. Ott aztán szopogatják a söröcskéjüket és egymáshoz közel hajolva egymás fülébe ordítoznak. Egyetlen szórakoztató dolognak azt találtam, hogy megfelelő magasságban tartott marokkal átfurakodtam a tömegen és - mintegy véletlenül - fogdostam a fiatal lányokat. A bulik általában 23 óra után kezdődnek (van olyan kocsma, amelyik 21.00 – kor nyit) és hajnalig tartanak, tehát nagyon fárasztóak.

A kocsmákon kívül eljárnak úgynevezett TDk-re, ahol táncolni lehet. (Így első ránézésre egyszerű diszkók.) Azok is éjfél körül kezdődnek, ott is tömeg van és élvezhetetlen zene szól. Engem egyszer elvittek a hagyományos “Bierkhofstraat Multi Level Party” –ra. Ez volt a 3. alkalom. Jan, a házigazda minden évben a születésnapjára átrendezi a házát és funkcionális szobákat alakít ki. Volt evő-szoba, táncoló szoba, beszélgető szoba, baszoba, stb. Minden szobában másfajta zene szólt és sok volt az ital. Bárki szabadon járhatott – kelhetett az épületben fel-alá és előre-hátra, bármelyik piából lehetett inni, bármelyik kajából lehetett venni.

A kocsmákban itt is vannak elektromos pénznyelő automaták, de itt nem pókerezni lehet, hanem a kocsmázó fiatal lányok a képernyő nyomogatásával vetkőztetik az azon megjelenő férfiakat. Ráadásul valami több játékost igénylő versenysport lehet, mert két lány felváltva nyomogatta a képernyőt és bónuszpontokat is kaptak. Ilyent azért otthon még nem láttam.

Mivel az ország kicsi, az egyetemi hallgatók hétvégeken hazamennek. Minden kollégium és menza szombat - vasárnapra bezár, az ittmaradó külföldi diákok pedig mehetnek vendéglőbe vagy főzhetnek maguknak. Hétvégen viszont elárasztják Antwerpent a hollandiaiak, akik ide járnak bulizni. (Nyelvrokonság ide vagy oda, a hollandiai hollandokat itt nem igazán kedvelik, sőt még a Holland határ közelében élő flamand kollegáikat is állandóan heccelik. A hollandok pedig a flamandokat tartják infantilis, félnótás embereknek.)

Holland vicc a flamandokról: ”Hogyan avatnak fel a flamandok egy pezsgőgyárat? – Hozzávágnak egy hajót.”

A mindennapi élet nagyon jó lehetőségeket tartogat a nyelvtanulásra. Ott vannak például az utcasarki önkiszolgáló mosodák. Minden szépen ki van írva flamandul, csak a helybélieken kívül senki sem érti, miről van szó. Miután minden létező lyukat megtöltöttem pénzzel és mosóporral, és minden gombot megnyomtam, a gép elindult. Utána szépen leültem és várakozás közben, csekély német tudásomat felhasználva, kibetűzgettem a feliratot, és lépésenként rájöttem, hogy mi mit jelent. (Parasztnak csokoládé)

Más nyelvtanulási módszer, hogy az ember szombaton elmegy múzeumokba és csak későn tér haza. Nem baj, hogy nincs otthon kajája, elvégre 2 lépésre van az éjjel-nappali élelmiszerüzlet. Odaérve aztán megtanulja, hogy mit jelent az “Elke zaterdag vanaf 5 uur gesluiten” és aznap nem eszik.

Nem lehet viszont hollandul megtanulni a menzán. Mar két hete ott eszem, de még sohasem jöttem rá, hogy mit. A levesnek mindig ugyanaz az íze, de mindennap más színe van. A második fogás naponta változik, de nem tudom megállapítani, hogy mit adnak. (Egyszer azért a hússzeleteket felismertem.) Az ebéd ára mindig azonos = 135 BEF (3.35 EUR). Nem tudja véletlenül valaki, hogy a “surimi” milyen növény vagy állat? Csúszik, mászik, jár, repül vagy úszik? A surimi saláta itt a legolcsóbb és az íze is jó, azon élek.

És íme, elérkeztünk az árakhoz. Egy havi ösztöndíj 450 EUR = 18.000 BEF. Ebből 7-8.000 a lakás, de két hónapot előre ki kell fizetni, és még két havi lakbért letétbe kell helyezni az elutazásig (így startból elúszott az első kéthavi ösztöndíj, amit még át sem utaltak). Egy busz havibérlet 1.200 BEF. Ha a lakást és a buszt kifizettük, marad 18.000 – (7500+1200) = 8.300 BEF. Ez 30 napra elosztva napi nem egészen 277 BEF = 7.19 USD. Egy tankönyv ára 200 – 1.800 BEF között változik. Egy templomi orgonakoncert 450 BEF (2 napi megélhetés), egy normál koncert ára 650 BEF-nél kezdődik, az állatkertbe a belépő 460 BEF. Az ösztöndíj ki van centizve a minimális megélhetésre, kultúrára, társadalmi életre semmi nem marad. (A szűklátókörű szakbarbárokat utána majd könnyebben lehet manipulálni a globális médián keresztül.) Ezt azért írom le, hogy senki se irigyeljen.

Itt egyébként mindenre kártyát adnak. Van mar diákigazolványom, ESN-kártyám, bankkártyám, sportkártyám, telefonkártyám, stb. A bankkártyám olyan, hogy nyilvános telefonokba is be lehet dugni és használni. Ráadásul a telefonkártya (proton) részével fizetni is tudok a menzán vagy könyvesboltokban. Különben telefonálásra inkább az “InTouch” –kártyámat használom, amely nemzetközi beszélgetéseknél 75%-al olcsóbb a “BelgaComnál”. (Belföldre is féláron lehet vele telefonálni.) Azért jó, ha liberalizálják a távközlési piacot. Itt is, Németországban is, és Ausztriában is a telefon díjszabása szinte hónapról hónapra csökken, nem úgy, mint az a volt szocialista államok telefonmonopóliumainál történik.

A múltkor az ebédemmel odaértem a menza kasszájához. Mutattam a hölgynek a vadonatúj kártyám. Ő erre mutatott egy gépet, hogy oda tegyem be. “És most mit csináljak?” -kérdeztem. “Nyomd meg azt a nagy zöld gombot, amire az van írva, hogy O.K.” (Parasztnak csokoládé)

Végül a szponzor neve (nemcsak, mert szerződés kötelez rá, hanem, mert valóban hálás vagyok): “A fenti írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.”

Pusszantás:

Szabó “Doki” Árpád

Antwerpen, 1999 oktober 7