Nem vagyok exhibicionista. Tulajdonképpen nem is akartam blogot csinálni, de ide sokmindent feltölthetek és nem töltöm tele a hülyeségeimmel barátaim postaládáját.

Ez vagyok én

Ez vagyok én
Tibet, 2007 Augusztus

2007. október 2., kedd

Berázódtam Antwerpenben, 1999 december

Az alábbi írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.

Paraszt a gyémánttőzsdén

Az erdélyi magyarság (önjelölt?) vezetői sokat dobálóznak különféle “modellekkel” a kisebbségi kérdés megoldására. Hallhatunk svájci, dél-tiroli, belga, stb. megoldásról. A románok közben az USA olvasztótégelyét hozzák fel példának és mindenképp be akarnak olvasztani. Elfelejtik, hogy az amerikai olvasztótégely már rég nem működik, a friss mexikói, stb. bevándorlóknak eszük ágában sincs angolul megtanulni és protestáns hitre térni.
Lássuk azonban, hogyan működnek a kezdetben említett modellek a valóságban. Az EU polgárai általában, gyanakodva néznek egymásra. A multikulturalitás érthetetlen egy olyan átlagember számára, aki még a saját népe kultúráját sem ismeri. Ami érthetetlen, az félelmetes, amitől félünk, azt gyűlöljük. A nagy európai összeborulást gazdasági érdekek vezérlik és csak a politikusok pohárköszöntőiben létezik. Attól persze még lehet többé-kevésbé civilizáltan egymás mellett élni.
A nyáron jártam Dél Tirolban. Ott nincs kétnyelvűség! Minden CSAK NÉMETÜL van kiírva. Az emberek csak németül beszélnek. Az olaszok most már mégsem azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy a tartományt megszállják és elcsatolják az osztrákok. Egész Észak-Olaszország meg szeretne szabadulni a Romániánál is szegényebb déltől, amely csak viszi a pénzt, és a bürokraták elsikkasztják.
És Belgium? Néhány hónapja már itt élek. Ennek az országnak állítólag három hivatalos nyelve van: a holland, a francia és a német. A kb. 10 millió lakóból 6 millió flamand, 4 millió vallon és 60.000 német (a lakosság 0,6%-a! Így nekünk Romániában minimum 5-6 hivatalos nyelvünk kéne legyen.) A flamand-vallon egymás mellett élésről elég viccet ismerünk.
Ha az ember Aachenből, Németországból elindul Liege felé, annak függvényében, hogy az autópálya éppen flamand, vallon vagy német területeken halad át, ugyanazt a várost 30 km-ként más néven mutatják az útjelző táblák. Brusselen kívül sehol sem igazán találhatók kétnyelvű útjelzők.
Így nemcsak Liege lehet kiírva a táblákra, hanem Luik vagy akár Lüttich is. (Ugyanez a helyzet a fővárossal, Bruxelles-Brussel-Brüssel vagy Leuven-Louvain-Lövennel, a példák a végtelenségig sorolhatók.) Ilyenkor a tájékozatlan külföldi sofőr a jobboldali ülésen meghúzódó asszonyt szidja, “Hogyan nem képesek a nők egy térképen tájékozódni? Már megint félreirányítottál az előző kereszteződésnél!“ Pedig nincs igaza, mint általában.
Ha az ember vonaton utazik, legelőször azon lepődik meg, hogy a vonatvezető minden közeledő állomásról hangosbemondón tájékoztatja az utasokat. Utána figyel fel rá, hogy a tájékoztatást adó Liege előtt csak franciául beszél, Brussel előtt két nyelven, Leuven előtt csak hollandul. Belgiumban nincs két(három)nyelvűség. A főváros kivételével minden területen más nyelvet beszélnek, de csak egyet.
Ami Brusselben történik, az fárasztó. Amíg az ember leolvasná a kétnyelvű táblákat, már rég túlhaladt rajtuk és eltéved. Ráadásul több nyelvhez nagyobb táblák is kellenek, ami többe kerül. Ez érvényes azokra az erdélyi városokra is ahol háromnyelvű táblákat szereltek fel. Ez csak arra jó, hogy az idegenek biztosan eltévedjenek. Elég volna csak egy nyelven kiírni mindent, a helybéliekén.
Belgiumban nemcsak az eddig említett három etnikum él. Nagy számban élnek itt zsidók, akik az évszázadok folyamán hozzájárultak a gazdaság újbóli és újbóli fellendítéséhez, valamint marokkóiak és olaszok akik vendégmunkásként jöttek a ’60-as években és itt ragadtak. Ezenkívül van itt mindenféle színű és fajtájú ember, eurobürokrata, vendégmunkás, menekült és látogató Európából, Ázsiából és Afrikából.
A helybéliek különféleképp viszonyulnak a különféle “idegenekhez”. Az EU tagországokból érkező vendégmunkásokat általában elfogadják (kivéve a hollandiaiakat, akikkel kölcsönösen irtóznak egymástól, a németeket és a franciákat, akik elég sok szenvedést és pusztítást okoztak az utóbbi évszázadokban). A keleteurópaiakat nem szeretik, a más kontinensekről jövőket pedig utálják.
Ennek ellenére az emberek az utcán mindig udvariasak, jóindulatúak és segítőkészek. Csak választásokon szavaznak mindig a Vlaamse Blok-ra (WC Tudor pártjának itteni megfelelője).
Érdekes, hogy az egyetemek menedzsment szakán például szemináriumi vitákat rendeznek arról, hogy a flamandok miért xenofóbok és rasszisták? (A tanárnő és a hallgatók nagyrésze flamand – Romániában próbálna meg valaki ilyen órákat tartani!)
A királyi család nem igazán van otthon a holland nyelvben, de azért elég tűrhetően törik. A trónörökös menyasszonya viszont csak most tanul hollandul. Egész Flandriában minden vasárnap reggel a rádiókabarékban van legalább egy szám, amelyik a kiejtésével csúfolkodik. A nyelviskolák óriásplakátokon hirdetik, hogy “mi helyesebben megtanítunk hollandul, mint ahogy Mathilde beszél”. (Mikor érjük meg, hogy azon csúfolódhassunk, hogy országunk vezetői mennyire törik a magyart?)
December 4.-én volt a belga trónörökös eljegyzése. Aznap elméletileg ingyen lehetett utazni az ország összes vonatán. De csak annak, aki november 25 előtt kiváltotta magának az ingyenes kártyát. Kártyát viszont már 24-én délután nem lehetett kapni. Ilyen a helybéli ingyenesség. Nemcsak a kabarék örök témája a királyi család. Az esküvő alkalmából bugyuta gúnydalt is írtak az ifjú párról, minden flamand adó naponta többször lejátssza.
Az iskolák nincsenek mind állami kézben. A katolikusoknak és a zsidóknak saját külön iskolahálózatuk van, amelyek nagyon magas színvonalúak és széles elismertségnek örvendenek. Egyes újságok állítása szerint nagyon sok olyan zsidó él Flandriában, akik szinte egyáltalán nem tudnak hollandul, mégis nagyon jól megélnek a maguk kis közösségeiben és nincsenek beilleszkedési problémáik az országban.
Amikor vérbeli kereskedőknek mondjuk őket, szerényen válaszolják: - “Akkor te még nem próbáltál hindukkal üzlete kötni. Ők az igaziak.” A gyémántkereskedelmet Antwerpenben ez a két nemzetiség uralja. Érdekes egy látogatást tenni a gyémántnegyedbe.
Én még a gyémánttőzsdére is bejutottam. Oda az utóbbi száz évben egyetlen idegen sem tehette be a lábát. Ugyancsak nem szabad belepni nyakkendő nélkül és farmernadrágban. Szerénységem egy pár óra alatt 3 db 106 éves hagyományt rúgott fel! (Nem kevés, mi?)
Szinte hihetetlen, hogy a gyémántkereskedők nem használnak írott szerződést! Alku után azt mondják, hogy "MASAL", kezet fognak és máris eldőlt néhány millió dollár sorsa. Ha valaki nem fizet, nem mennek bíróságra, csak kiírják a nevét egy darab papírra, aminek a másolatát a világ mind a 21 gyémánttőzsdéjén kiakasztják a falra (a 21-ből 4 itt van Antwerpenben, ahol a világ nyersgyémántjának 85%-a, a csiszolt gyémánt 50%-a cserél gazdát). Az illető többet soha életében nem mehet egy gyémánttőzsde közelébe.
Egy gyémántgyárban is voltam. Nem semmi. Minden bombabiztos és meg az utcán is egyszerre több TV kamerán keresztül figyelnek. A modern technika furcsán keveredik a hagyományos módszerekkel. Az ékszernek szánt gyémántok minden adatát aprólékosan számítógépre viszik A térhatású rajzon a számítógép megkeresi az ideális méretet és alakot, hogy az anyagveszteség minimális legyen. Utána lézerrel vágják a követ a kívánt alakura. A végső csiszolás azonban kézzel történik.
Megbámultam az antwerpeni tenisztorna trófeáját is. A 6 kg aranyból készült teniszütőbe több mint 1500 gyémánt van belebarkácsolva. És az egész 10 centire volt az orromtól (egy golyóálló üveg mögött).
Belgium, főleg az északi és keleti része egy hatalmas sík terület, ahol jól lehet háborúzni (Duinkerke, Waterloo, stb.) Az évszázadok során többször megütköztek itt Európa nagyhatalmai. És mindig a flamand városok szenvedték meg, mert többször lerombolták és kifosztották őket. (Részben érthető, ha nem rajonganak a szomszédaikért.) Mégis mindig újjáépítették őket és ma is virágoznak. A gyönyörű óvárosok ma is állnak és vonzzák a turisták millióit. (Egy tanárom szerint az amerikaiak tudják, hogy Brugge a világ legszebb városa és azt is, hogy Európában van, de valahova Franciaországba helyezik.) A dolog nyitja, hogy nem sopánkodnak az idegen megszállók aljasságán és saját sorsunk cudarságán, hanem mindig keményen dolgoznak és mindent újjáépítenek a romjaiból.
Flandria másik érdekessége a romba dőlt, elhagyatott házak jelenléte a turisták által is látogatott történelmi városközpontokban. Emellett helyenként a városatyák a polgármesteri hivatalok közelében építik fel a szociális segélyre szorulóknak a lakásokat. Éppen ezért a koldusok is hozzátartoznak a városképhez, de itt nem annyira agresszívek, mint Budapesten vagy Romániában.
Érdekes volt, amikor Antwerpen polgármesteri hivatalában állófogadást rendeztek az Európa különböző országaiból idesereglett diákok számara. Az épület nagyon klassz, a kevés renaissance épületek egyike Észak-Európában (mar a renaissance országokhoz képest észak). A polgármester néni el akarta küldeni nekünk a tanügyekért felelős alpolgármesterét. Sajnos az utolsó pillanatban az alpolgármester úr el kellett menjen egy költségvetési vitára és elküldte egy főtanácsosat, hogy fogadjon minket.
Össze is gyűltünk egy teremben, amelynek közepén volt néhány asztal, rajtuk fehér abrosszal. (Lesz kaja meg pia - súgta az egyik helybeli diákvezér.) Lezajlottak a köszöntő beszédek és megjelent néhány jólöltözött úriember, tálcával a kezükben. A tálcákon teli poharak voltak, hogy lehessen pohárköszöntőket tartani.
A poharakban nem pezsgő volt, hanem ... sör!
Ilyen fogadást sem láttam még! (A kaja elmaradt, mert szegény az eklézsia a világ legnagyobb gyémántcsiszoló központjában.)
Milyen a diákok élete? Már szóltam a diákklubok működéséről. A tagságuk teljesen önkéntes, mégis a gólyák versengenek a bejutásért. Az idősebb klubtagok ötletességét a különféle kínzások kitalálásában még Rejtő Jenő őrmesterei is megirigyelnék. A gólyák meg csak térdelnek legszebb ruháikban a pocsolyákban, vonulnak meztelenül az utcán a novemberi hidegben és teli szájjal zabálják a kutya- meg macskaeledelt a Groenplatzon. Mindezt teljesen önként, csak azért, hogy a következő években leszállított áron sörözhessenek, mozizhassanak, cantusokra járhassanak és legyen érdekvédelmük.
Mert ha kell, a klubok választott vezetői nemcsak pénzes szponzorokat hajtanak fel, hanem a sarkukra állnak az egyetemek tanáraival, vezetőivel szemben. És kemény harcosok.
A diákklubok érdekes tevékenysége a “cantus”. Tulajdonképpen egy hatalmas, énekléssel egybekötött ivászat. A részben latin nyelven zajló ceremóniának szigorú szabályai vannak. Mindenkinek van énekes könyve és köteles minden szabályt betartani. Aki hibázik, arra büntetést szabnak ki. A büntetés általában ivási kötelezettséget jelent, néha egyszerre három pohárból vagy fejen állva. Nem könnyű. És hány hordó sör elfogy ilyenkor! A flamandok és kínaiak egész jól megtanulták, hogy “Maros menti fenyves erdő aljába”.
Ezt már csak az múlja felül, amikor két klub közös cantust rendez és mindkettő be akarja bizonyítani, hogy ki a jobb (ivásban és éneklésben.)
Végül a szponzor neve (nemcsak, mert szerződés kötelez rá, hanem, mert valóban hálás vagyok): “A fenti írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.”

Pusszantás:
Szabó “Doki” Árpád
Antwerpen, 1999 december 12