Az alábbi írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.
Amikor 10 órai buszozás után izzadtan, koszosan és büdösen megérkeztem a Ferihegy-2A légi terminálra, még rengeteg idő volt a felszállásig. Találtam egy nagyon szimpatikus, elkerített bárt, amelyben a kliensek friss újságot is olvashattak. Megtetszett nekem, és úgy, ahogy voltam, a szakadt farmeremben, beléptem és kértem egy kis Uniqumot meg egy kávét. A csaj pedig egy Golden Business-Class Membership Cardot kért. Aztán … annyiban maradtunk. Ekkor jutott először eszembe a volt kollégiumi szobatársam kedvenc mondása az ilyen helyzetekben: “Parasztnak csokoládé”.
Szóval az - EU féléves ERASMUS (European Community Action Scheme for the Mobility of University Students) ösztöndíjának köszönhető - Antwerpen-i tartózkodásom úgy kezdődött, hogy a belgák a vízumomban csak a saját országukat jelölték meg utazási célként, nem a schengeni államokat. Erre az osztrákok azt mondták, hogy álljak be a nagy sorba néhány napig a románok és jugoszlávok közé és kérjek tranzit vízumot. Engem az osztrákok ne szívassanak. Ekkor döntöttem úgy, hogy átrepülök fölöttük. (Így jutottam Malév repülőjegy birtokába és kerültem ki a repülőtérre.)
De térjünk csak vissza az elejére. A repülőjegy-irodából elindultam a bankba belga frankot venni. Miután a Budapest Bank, a K&H Bank és az OTP bank több fiókja sem tudott segíteni rajtam, lankadni kezdett az éberségem és eszembe jutott, hogy a nagyváradi neppereknél minden héten problémamentesen váltok be valutát. Budapest nem Nagyvárad. Szóval az Astoria előtt a nepper 40.000 forinttal vágott át (160 USD – kéthavi egyetemi adjunktusi fizetés Romániában).
Ezután visszautaztam Nagyváradra, majd onnan Marosvásárhelyre akartam menni a csomagjaimért. A nagyváradi állomáson a kasszásnő szemberöhögött, hogy “A menetrend szerinti 11.30-as vonat már 9.45-kor elment, ha-ha-ha.” (Időnként hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy Románia egy MÁSfajta ország.)
Tulajdonkeppen mázlim volt, mert egy fél nap múlva, a következő vonaton Dr. Kovács Albert bölcsészprofesszorral és irodalomkritikussal (Mircea Dinescu apósa, aki ’89 telén meg Romániában volt, tudja kiről van szó) utaztam egy kupéban, aki hasznos tanácsokat adott a Ph.D. dolgozatom megírásával kapcsolatban és sokat mesélt a Securitate jelenlegi tevékenységéről. (Azt hittétek, megszűnt?)
Vásárhelyen buszjegyet akartam venni Budapestig, de figyelmeztettek, hogy nem tudják garantálni, hogy elérem a repülőt. Rendes körülmények között a buszok már hajnali 3-4 órakor Budapesten szoktak lenni (a repülő 7.30-kor indult), de van egy kis baj. “Irány Európa!” – felkiáltással számítógépesítették a magyar határállomásokat. A szóvivő “polgár” kijelentésével ellentétben, hogy az átállás nem jelent semmiféle fennakadást a határforgalomban, a - legalábbis az ártándi – határőrök megvilágosodtak és csoportosan áttértek a taoista hitre. Percenkénti egy leütés - sebességgel dolgoznak a számítógépeken, így egy félig telt busz 1,5-2 órát kell a határon ácsorogjon. Arra is volt példa, hogy egy busz 4 és fél órát állt a határon úgy, hogy nem volt előtte senki.
A legkorábban induló buszra váltottam jegyet és el is értem vele Kolozsvárig (ott kapott gumidefektet). Egy óra alatt cserélték ki a kerekeket, azalatt a később induló buszok megelőztek. A ferihegyi benzinkúti letérőig mégis megérkeztünk hajnali 4-re. Olyankor még minden kihalt és nincsenek buszok. Nem is gondoltam volna, hogy olyan kurva sokat kell onnan még a repülőtérig gyalogolni, és hogy 2 db 15 kilós bőrönd olyan nehéz!
A repülőtéren megkérdeztek, hogy az ablak mellé vagy a folyosóra kérem a helyjegyet. Úgy emlékeztem, hogy csak a hegyekben van tériszonyom, a repülőn nincs, tehát az ablak mellé kértem, hogy többet lássak. Úgy kell nekem! Bécs fölött 10.500 m magasan repültünk át, 850 km/h sebességgel és a pilóta szerint kívül –52 °C volt. Budapesttől Frankfurtig felhős volt az ég, onnan mindent kitűnően láttam. 1 óra 45 perc alatt tettem meg az utat, ami máskor másfél napig tart.
Brusselben Bie, egy kolleganőm várt a tavaly nyári Soros egyetemről. Elvitt Leuvenbe, ahol szembesültem az első furcsasággal. Belgium nagyon sűrűn lakott és ezért a házak 2-3 emeletesek, de egy emelet egyetlen szobából áll, aminek a végében lépcső található a következő emeletig. Az utcáról az átlag lakásnak egyenesen az ebédlőjébe lehet belépni (nincs zöldövezet, kerítés vagy kifutó, a házak sűrűn egymás mellé vannak építve). A földszinten még maximum a konyha van. Az első emeleten található a könyvtár, vagy iroda, vagy vendégszoba (esetleg egy kis belső terasszal, ahol lehet spenótot termelni, hogy legyen valami zöld is). A hálószoba szokott lenni a legfelső emeleten.
Mindez nem érvényes azokra az emberekre, akiknek van mit a tejbe aprítania (pl. Rubens, akinek már a nagyszülei is híres, jómódú emberek voltak, vagy Rockockx, aki Rubens idején volt Antwerpen polgármestere és a művészek mecénása). Az utcáról az ő házaikba belépve egy kis előtérben találod magad, ahonnan egy kicsi belső udvarra / kertre léphetsz ki. A házak gyakran körülölelik az egész kertet. Általában a házaknak a kert felőli részén van egy kis torony is, amelynek a magassága arányos a tulaj gazdagságával (lásd az otthoni gazdag romákat). A Rubens-ház kertjében szökőkút is van.
A belgák amerikai? módon táplálkoznak: reggel kávé, tea, szendvics, esetleg madáreledel (müzli, magok), délben, az ebédszünetben szendvics, és este esznek meleg kaját. A nemzeti eledelük a francia sültkrumpli, de esznek kagylót és sörben főtt nyulat is. Én tavaly Budapesten Bie-vel pacalpörköltet etettem, mint magyar különlegességet (a magyarok meg is róttak miatta). Ő most zelleres almaszószban főtt kagylóval és trappista papok által készített barna sörben főtt tokánnyal várt. A trappista papok nemcsak a sajtkészítésben mesterek.
Különben itt olyan sörfajták is vannak, hogy “Duvel” (ördög) meg “Delirium tremens” és olyan kocsmák, hogy “Déja vu”. A belgák a delirium tremens állapotában nem patkányokat, pókokat és svábbogarakat, hanem rózsaszínű elefántokat látnak (hiába, más kultúra), ezért az illető sör címkéjén is azok lathatók. Itt még a cseresznyéből és málnából is sört főznek. Tulajdonképpen a nők itt úgy szoknak rá a sörivásra, hogy az édes, gyümölcsös sörökkel kezdik. A sörök alkoholtartalma 0-20% között változik.
Vacsora után (negyedszerre már szégyelltem venni a lábosból) Bie barátja elvitt a kocsmába. Az igaz, hogy a belgáknak több mint háromszázötven féle sörük van, de 2,5 decis poharakból szopogatják olyan sebességgel, hogy amíg egy belga megiszik egy olyan kis sört, azalatt egy magyar vagy román polgár simán túl van két korsó rendesen (persze, nem ilyen árak mellett). A flamandok (elvégre Flandriában vagyok, a vallonokról nem tudok véleményt mondani) nem egy kocsmában iszogatnak egész este, hanem “kroegentocht”-ot csinálnak (több [5-6] kocsmába is betérnek egy este és mindenhol csak 1-2 sört isznak).
Mi voltunk egy akkora kocsmában is, mint a nagyváradi Kelly’s - emelet nélkül. Csak nem 5 pincér és egy csapos dolgozott ott, mint a Kelly’s-ben, hanem egyetlen egy és mégis gyorsabb volt a kiszolgálás. Szinte követhetetlen volt a srác keze. Erre Bart elmondta, hogy ez a lustábbik pincér, mert a váltása egyszerre csapol 3 korsó sört, kávét főz, mosogat, összeszedi az asztalokról az üres poharakat és egyben DJ is, úgy, hogy minden zeneszám más CD-ről megy. Állítólag meg is fizetik őket, itt nem illik borravalót adni.
Érdekes dolog, hogy a flandriai templomokban nincsen félhomály, mint nálunkfelé, hanem a hatalmas ablakokon keresztül rengeteg fény áramlik be. És persze az ily módon jól látható festményeket a milyeinknél híresebb festők készítették bennük (Rubens, Jordaens, Van Dyck, etc). A szószékek nagyon szépen vannak kifaragva, sokszor életnagyságú szobrokkal. Ha az ember nem mise idején látogatja a templomokat – ami egyébkent nem ildomos – akkor sokszor elég kemény belépti díjat kell fizessen, amire az ösztöndíjból nem igazán telik.
Indulásom előtt sok jóindulatú ismerősöm olyan kérdéseket tett fel, hogy “Tudsz-e belgául?”, vagy “De ha nem tudsz franciául, azt hiszed érvényesülni fogsz ott az angol tudásoddal?”, meg “Úgy-e Antwerpen Hollandiában van?”, stb. Ilyenkor leereszkedően elmagyaráztam, hogy Belgium lakosságának több mint 60%-a holland anyanyelvű és én Flandriába utazom, ahol különben sem kedvelik a franciákat. Nemrég egy barátom ellátott írásos anyaggal a belgiumi viszonyokat illetően. Abból megtudtam, hogy nemcsak Belgium egy mesterségesen létrehozott állam, hanem Flandria is egy mesterségesen létrehozott tartomány. Néhány évtizeddel azután, hogy a nagyhatalmak létrehozták a Belga királyságot (1830), a “nederduits” (a “Dutch” -holland és a “Deutsch” -német ebből a nyelvből fejlődtek ki) nyelv különféle dialektusait beszélő flamandokat, brabantiakat, antwerpenieket és limburgiakat elkezdték a “flamand” közös névvel illetni. Ők azt állítják, hogy nem is mindig értik meg egymás nyelvét. Szóval a pontosság kedvéért én most etnikai értelemben antwerpeniek közt élek.
Maga Antwerpen egy több mint fél millió lakosú iparváros, a világ legnagyobb gyémántkereskedő központja, legnagyobb vegyipari központja (Rotterdammal közösen), második legnagyobb kikötője, Európa legnagyobb autó-összeszerelője, a belgiumi vállalatok 1/4-nek székhelye, amelyek Belgium össz GDP-jének harmadát adják. Szóval nem ketyefesze. Ráadásul az évszázadok folyamán volt már olyan, hogy porig rombolták. Amikor a XVI. század végén elesett, a 100 ezer lakos fele (a módosabbak és tehetségesebbek) Amsterdamba menekült és ők virágoztatták fel Hollandia gazdaságát.
Én a történelmi belvárosban lakom, (aki meg akar látogatni: B-2000 Antwerpen, Lange Winkelstraat 45) az UFSIA két épülete között, (az órákat a harmadikban tartjuk) 5 percre a Jakobskerktől, (ott van Rubens eltemetve az egyik festménye alá) és 10 percre akár a Groenplaatz-tól akár a Grote Marktól (városközpont). Itt az olvasás az oroszokkal ellentétben, akik a “H” betűt “G” -nek olvassák (pl: Gitler, gandbal) úgy történik, hogy ha meglátnak egy “G” betűt akkor elkezdenek krákogni (pl: Groenplaatz = HHHrunplacc). Az állomástól is kevesebb, mint 10 percre lakom, ha előre szóltok, kimegyek elétek. Egyébként az állomástól el kell menni az első nagyobb kereszteződésig (Frankrijklei), átmenni az úton és jobbkéz felé továbbmeni a Frankrijklein majd Italialein. Az Italialeiból ágazik le a Korte Winkelstraat amely nekimegy az Ossenmarktnak, onnan már látszik a lakásom. Autóval az Italialeiről a Paardenmarktra kell letérni, majd az első nem “behajtani tilos” utcán balra.
Összesen 8-an lakunk egy épületben, hat fiú és két lány. Mindenki külön szobában lakik (egy emelet = 2 kis szoba), a konyha és a két zuhanyzó közös, emeletenként van egy WC. Amint már írtam, az utcáról egyenesen a konyhába lehet lépni, a paszulyleves közepébe. Rajtam kívül mindannyian flamandok. A lakás elég szép és tiszta (a várossal ellentétben) csak rengeteg a szúnyog. Ez így október elején nem kellemes. Miután két éjszaka alatt több mint 35 szúnyog csípett meg, befektettem egy szúnyogriasztó berendezésbe (ez azt jelenti, hogy két napi kajapénzem elúszott).
Sok diák érkezett ide Erasmus ösztöndíjjal. Az első napon a nemzetközi koordinátor még a kínaiak nevét is megpróbálta kibetűzni, a magyarok voltak egyedül akinek a nevével még csak nem is próbálkozott. A 200 külföldiből 10-en magyarok vagyunk (2 debreceni hollandos- és 4 veszprémi németes filosz, valamint 4 budapesti közgazdász.)
Amikor furcsállottam, hogy valaki Belgiumba jön németül tanulni, a flamandok büszkén vágtak a szavamba, hogy a német Belgiumban hivatalos nyelv. A flamandok utálják a vallonokat, és közösen utálják a németeket, de nagyon is büszkék arra, hogy az országuknak három hivatalos nyelve van. (Bezzeg Keleteurópában!) Belgium egy szövetségi állam, amely három területi- (Flandria, Vallonia és Brussel) – ezek a társadalmi és gazdasági ügyekért felelősek -, valamint három nyelvi önkormányzatra oszlik (flamand, francia és német) – ők felelősek a kultúráért és oktatásért. Minden önkormányzatnak saját törvényhozó és végrehajtó testülete van.
Az antwerpeni egyetem (UA) tulajdonképpen 3 egyetem integrációjából alakult ki (UFSIA – UIA –RUCA). Az UFSIA, ahova én járok, a jezsuiták által lett megalapítva, ezért nevezték el Loyolai Szent Ignácról = Universitaire Faculteiten Sint Ignatius te Antwerpen. Ennek ellenére teljesen világi egyetem, saját kápolnával és lelki szolgálattal, de az emberek vallási- és világnézetébe nem szólnak bele. (Ars amatoria: erdélyi magyar tannyelvű felsőoktatás.) Nehéz is lenne a sok ferdeszeműt és színesbőrűt jezsuita szellemben nevelni.
A felsőoktatás Belgiumban is főiskolai és egyetemi képzésből áll. A főiskolákban három évig kell gyakorlatias dolgokat tanulni. Az egyetemi / tudományos oktatás három fokozatú. Az első lépcső után (2-3 év) az emberfia “kandidaat” lesz. Ha még ül az iskolában 2-3 évet akkor lesz “licentiaat” és államvizsga dolgozatot kell írjon, ezután következik a posztgraduális képzés (master vagy Ph.D.). Az orvosi és fogászati egyetemeken kívül sehova sem kell felvételizni, mindenkit felvesznek. A közgazdász képzés 4 éves (2+2). Én itt az alkalmazott gazdaságtani fakultás (TEW) MBA szakjának másodévére iratkoztam be. Szervezeti viselkedést (Management and Organizational Behavior – tankönyv = 400 BEF) és döntéselméletet (Management Decision Methods – tankönyv = 1960 BEF) hallgatok az MBA anyagból, valamint az európai integráció problémáit a normál képzésből.
A 41 hallgató fele külföldi (Indonézia, India, Vietnam, Kína, Togo). A legtöbben nem is közgazdász alapképzettségűek. Nagyon sok a mérnök, de olyan kollegám is van, aki gyémántszakértésből szerezte a diplomáját (én pedig eddig gyémántot csak filmeken láttam sok lövöldözéssel körítve). Ő 8 éves kora óta tanulmányozza a Torát (állítólag élesíti az eszet) és 6 nyelven beszél. Érdekes, hogy itt a sábeszdeklit nem az áll alatt erősítik a fejhez gumipertlivel, mint Nagyváradon láttam, hanem hajcsattal tűzik a hajba.
A sokszínűségből adódóan akadnak félreértések, kulturális különbségek. Az egyik kínai kollegámtól megkérdezték, hogy hova való. Ő, szegény, mondott valamit, amit senki nem értett. Ezért újra megkérdezték. Megint válaszolt, de még mindig úgy néztünk rá, mintha kínaiul beszélne. Ekkor panaszosan kitört, hogy a városkának, amelyikben lakik, több a lakosa, mint egész Belgiumnak! Hiába, nekünk csak sivatagok, folyók, fennsíkok és hegycsúcsok neveit tanították meg Ázsia földrajzából, azt sem tudtuk mind megjegyezni.
A helybeliek körbevittek a campuson és elértünk az ebédlőhöz is. “Itt lehet ebédet vásárolni 11.30 és 13.30 között.” - mondta a vezetőnk. “Fizetni kell?” – kérdezte egy görög kollega. Azt hittük, valamit nem értett. “Az élelmiszer is áru.” – adta meg vezetőnk a szakszerű választ. “De Görögországban a diákok ingyen kapnak enni a menzán!” – kiáltott fel a kollega elszontyolodva. (Javasolom, ezentúl Görögországba kérjetek ösztöndíjat. Én is oda fogok pályázni.)
A togoi kollegám elmesélte, hogy otthon a testvéreivel franciául beszél, a szüleivel és a többi rokonnal a helyi törzs nyelvén. Az állam hivatalos nyelve a francia és az apuka zsenge gyerekkoruktól kényszerítette fiait annak beszélésére, hogy sikeresebbek legyenek az életben.
Aki a bürokráciára panaszkodik, az jöjjön el ide. A rendőrségen 4-5 órát kell várni, hogy az ember megmutassa az útlevelét és megmondja a nevét / címét. Ezután hazaküldik, hogy néhány nap múlva egy rendőr ki fog menni a lakására, megnézni, hogy valóban ott lakik-e és alkalmas-e a lakás a benne való életre. A látogatás után a rendőr aláír egy papírt, amelyben igazolja, hogy ott járt a lakásban. Ezt az igazolást egy csomó másik papír, sok pénz és 6 db fénykép (úgy látszik, a fényképemmel akarják kitapétázni a lakásukat) kíséretében vissza kell vinni a rendőrségre és újra sorba állni a tartózkodási engedélyért.
Szerencsére a rendőrséghez közel van a Jakobskerk meg néhány múzeum / étterem, így az ember a sorszámmal a zsebében végezheti a dolgait. Csak félóránként be kell nézni a várószobába a sor állásáról tájékozódni.
Ha valaki csomagot kap, a posta küld neki egy levelezőlapot, hogy hívjon fel egy telefonszámot időpont egyeztetése végett. Amikor az ember telefonál, akkor rászólnak, hogy “Faszikám, ülj holnap egész nap otthon, mert elvisszük neked a csomagot.” Amikor megkérdeztem hogy, “De mégis hány óra körül jönnek?” – nem tudtak válaszolni. Úgy homályosan körülhatárolták a másnap délelőttöt.
Egyébkent nagyon sok rendőr járkál az utcákon és komolyan büntetnek. Gyorshajtásért akár 10.000 frankot is elkérnek. A gyalogosok is félnek, nem mindig mennek át a piroson, még ha üres is az utca. Ennek ellenére pl. a biciklizőknek az egyirányú utcákban is szembe szabad kerekezniük a forgalommal!
Az egyetemi campusok eléggé szét vannak szórva. Az UFSIA a történelmi városközpontban van, de az UIA még a külvároson is túl, 40-45 percet kell odáig buszozni, ami nem olcsó mulatság. (Ráadásul az oda ingázó debreceni lányoknak jóval kisebb az ösztöndíja, mint nekünk, budapestieknek és veszprémieknek.)
Itt a diákság egyetemista klubokba tömörül (Viking, Andoverpia, stb) és úgy él társadalmi életet. Én kettőnek is a tagja vagyok: az ESN-t (Erasmus Students Network) olyan helybéliek alapították, akik már jártak külföldön Erasmus ösztöndíjjal és most ők szeretnék a külföldiek beilleszkedését segíteni – törzskocsmájuk De vettige Swa; az MBA UFSIA pedig az MBA hallgatók elit klubja – törzskocsmájuk De Prof. A flamand diákok szokása – valószínűleg a népsűrűség miatt is -, hogy olyan kocsmákba járnak, ahol mozdulni sem lehet a tömegtől (ezt szó szerint értem) és a zene úgy ordít, hogy nem lehet beszélgetni. Ott aztán szopogatják a söröcskéjüket és egymáshoz közel hajolva egymás fülébe ordítoznak. Egyetlen szórakoztató dolognak azt találtam, hogy megfelelő magasságban tartott marokkal átfurakodtam a tömegen és - mintegy véletlenül - fogdostam a fiatal lányokat. A bulik általában 23 óra után kezdődnek (van olyan kocsma, amelyik 21.00 – kor nyit) és hajnalig tartanak, tehát nagyon fárasztóak.
A kocsmákon kívül eljárnak úgynevezett TDk-re, ahol táncolni lehet. (Így első ránézésre egyszerű diszkók.) Azok is éjfél körül kezdődnek, ott is tömeg van és élvezhetetlen zene szól. Engem egyszer elvittek a hagyományos “Bierkhofstraat Multi Level Party” –ra. Ez volt a 3. alkalom. Jan, a házigazda minden évben a születésnapjára átrendezi a házát és funkcionális szobákat alakít ki. Volt evő-szoba, táncoló szoba, beszélgető szoba, baszoba, stb. Minden szobában másfajta zene szólt és sok volt az ital. Bárki szabadon járhatott – kelhetett az épületben fel-alá és előre-hátra, bármelyik piából lehetett inni, bármelyik kajából lehetett venni.
A kocsmákban itt is vannak elektromos pénznyelő automaták, de itt nem pókerezni lehet, hanem a kocsmázó fiatal lányok a képernyő nyomogatásával vetkőztetik az azon megjelenő férfiakat. Ráadásul valami több játékost igénylő versenysport lehet, mert két lány felváltva nyomogatta a képernyőt és bónuszpontokat is kaptak. Ilyent azért otthon még nem láttam.
Mivel az ország kicsi, az egyetemi hallgatók hétvégeken hazamennek. Minden kollégium és menza szombat - vasárnapra bezár, az ittmaradó külföldi diákok pedig mehetnek vendéglőbe vagy főzhetnek maguknak. Hétvégen viszont elárasztják Antwerpent a hollandiaiak, akik ide járnak bulizni. (Nyelvrokonság ide vagy oda, a hollandiai hollandokat itt nem igazán kedvelik, sőt még a Holland határ közelében élő flamand kollegáikat is állandóan heccelik. A hollandok pedig a flamandokat tartják infantilis, félnótás embereknek.)
Holland vicc a flamandokról: ”Hogyan avatnak fel a flamandok egy pezsgőgyárat? – Hozzávágnak egy hajót.”
A mindennapi élet nagyon jó lehetőségeket tartogat a nyelvtanulásra. Ott vannak például az utcasarki önkiszolgáló mosodák. Minden szépen ki van írva flamandul, csak a helybélieken kívül senki sem érti, miről van szó. Miután minden létező lyukat megtöltöttem pénzzel és mosóporral, és minden gombot megnyomtam, a gép elindult. Utána szépen leültem és várakozás közben, csekély német tudásomat felhasználva, kibetűzgettem a feliratot, és lépésenként rájöttem, hogy mi mit jelent. (Parasztnak csokoládé)
Más nyelvtanulási módszer, hogy az ember szombaton elmegy múzeumokba és csak későn tér haza. Nem baj, hogy nincs otthon kajája, elvégre 2 lépésre van az éjjel-nappali élelmiszerüzlet. Odaérve aztán megtanulja, hogy mit jelent az “Elke zaterdag vanaf 5 uur gesluiten” és aznap nem eszik.
Nem lehet viszont hollandul megtanulni a menzán. Mar két hete ott eszem, de még sohasem jöttem rá, hogy mit. A levesnek mindig ugyanaz az íze, de mindennap más színe van. A második fogás naponta változik, de nem tudom megállapítani, hogy mit adnak. (Egyszer azért a hússzeleteket felismertem.) Az ebéd ára mindig azonos = 135 BEF (3.35 EUR). Nem tudja véletlenül valaki, hogy a “surimi” milyen növény vagy állat? Csúszik, mászik, jár, repül vagy úszik? A surimi saláta itt a legolcsóbb és az íze is jó, azon élek.
És íme, elérkeztünk az árakhoz. Egy havi ösztöndíj 450 EUR = 18.000 BEF. Ebből 7-8.000 a lakás, de két hónapot előre ki kell fizetni, és még két havi lakbért letétbe kell helyezni az elutazásig (így startból elúszott az első kéthavi ösztöndíj, amit még át sem utaltak). Egy busz havibérlet 1.200 BEF. Ha a lakást és a buszt kifizettük, marad 18.000 – (7500+1200) = 8.300 BEF. Ez 30 napra elosztva napi nem egészen 277 BEF = 7.19 USD. Egy tankönyv ára 200 – 1.800 BEF között változik. Egy templomi orgonakoncert 450 BEF (2 napi megélhetés), egy normál koncert ára 650 BEF-nél kezdődik, az állatkertbe a belépő 460 BEF. Az ösztöndíj ki van centizve a minimális megélhetésre, kultúrára, társadalmi életre semmi nem marad. (A szűklátókörű szakbarbárokat utána majd könnyebben lehet manipulálni a globális médián keresztül.) Ezt azért írom le, hogy senki se irigyeljen.
Itt egyébként mindenre kártyát adnak. Van mar diákigazolványom, ESN-kártyám, bankkártyám, sportkártyám, telefonkártyám, stb. A bankkártyám olyan, hogy nyilvános telefonokba is be lehet dugni és használni. Ráadásul a telefonkártya (proton) részével fizetni is tudok a menzán vagy könyvesboltokban. Különben telefonálásra inkább az “InTouch” –kártyámat használom, amely nemzetközi beszélgetéseknél 75%-al olcsóbb a “BelgaComnál”. (Belföldre is féláron lehet vele telefonálni.) Azért jó, ha liberalizálják a távközlési piacot. Itt is, Németországban is, és Ausztriában is a telefon díjszabása szinte hónapról hónapra csökken, nem úgy, mint az a volt szocialista államok telefonmonopóliumainál történik.
A múltkor az ebédemmel odaértem a menza kasszájához. Mutattam a hölgynek a vadonatúj kártyám. Ő erre mutatott egy gépet, hogy oda tegyem be. “És most mit csináljak?” -kérdeztem. “Nyomd meg azt a nagy zöld gombot, amire az van írva, hogy O.K.” (Parasztnak csokoládé)
Végül a szponzor neve (nemcsak, mert szerződés kötelez rá, hanem, mert valóban hálás vagyok): “A fenti írás az EU Bizottságának az ERASMUS program keretében nyújtott támogatásával készült.”
Pusszantás:
Szabó “Doki” Árpád
Antwerpen, 1999 oktober 7
